Volt időnk hozzászokni ahhoz, hogy a valóság nem zavarja meg a közéleti diskurzust. Ezért nem kell attól tartani, hogy hullámokat vernek Schmidt Mária mondatai. A történész a Nyugaton a helyzet változóban című kötete bemutatóján – az MTI szerint – rögzítette: a nyugati világban nincs tekintélye a politikának, mert kiderült, hogy a politikusok évtizedekig gazdasági lobbicsoportok kiszolgálói voltak.

Ha ezt elfogadom, akkor a közlést egyúttal ki is terjesztem a keleti oldalra, elvégre a bizalmatlanság errefelé meghaladja az idősebb demokráciákban tapasztalhatót. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, az elitek mennyit tettek a korrupció formáinak tökéletesítéséért és az átláthatatlanság növeléséért. Mindemellett vitánk is lenne bőven Schmidt hozzászólásaival, ám ennél érdekesebb, hogy a békemenet főideológusainak akad-e disputájuk a Terror Háza igazgatójával. Aligha, elvégre egy oldalon állnak. És a megállapításból éppen a Nyugat hanyatlása hallik ki. Az eszmék nélküli gyarmatosításé, amely nem a nép, hanem a pénz uralmán építkezik. A kolonializáció persze ide is elért, ám az utolsó pillanatban érkezett a Csaba királyfi és Batman maskaráját váltogató Orbán Viktor, aki visszaterelt minket az igazság és a szabadság útjára.

Ennek az erőfeszítésnek az elismeréseként vonul majd a békemenet a választások előtt Putyin védelmében, a paksi atomerőmű bővítését előirányzó döntést támogatva. Hiszen nincs szebb dolog, mint egy ilyen fajsúlyú határozat előkészítését eltitkolni a társadalom/nemzet minden tagja, úgy is mint a közösség elől. Bőven elég, ha Lázár Jánostól megtudjuk, remek, több ezermilliárdos csodabizniszt kötöttünk. Egyúttal energiafronton Oroszországhoz láncoltuk magunkat. S a csúcsüzletről szóló beszámoló nem azt jelenti, hogy itt a gazdasági érdekek domináltak, hanem éppen azt: eszme és értékvezérelt politikai cselekvés talált egymásra. Ezzel szemben a feltétel nélküli alapjövedelem ötlete nem más, mint kampánytrükk.

A szociálpolitikai paradigmaváltást előrevetítő gondolat ellen felsorakoztatható sok ellenérv, ám azt nehéz feltételezni, hogy előterjesztőit gazdasági lobbicsoportok tüzelik. Már ha nem hisszük azt: zsákfalukban tengődő szerencsétlen családok óriási pressziót képesek gyakorolni a javaslat támogatóira. Ha e forgatókönyvet irreálisnak ítéljük, gondolhatjuk azt: az ötletgazdákat eszmék mozgatják. Meglehet, idealisták. Ez biztosan furcsa érv ott, ahol a kormányzati cselekvés totalitását képesek a célszerűségi elv alapján értékelni. Aztán értéket keresni hozzá, s egyúttal ennek hiányát az ellenfél szemére vetni.

Mindebből persze csak annyi a tanulság: fojtogató a feszültség a gondolatok, a tettek, a valóság és a retorika között. Ezért mindegy is, hogy Nyugaton a helyzet változóban van-e. Mert Keleten változatlan.