Ezzel meglennénk. Így aztán érthető, hogy a karcagi birkapörkölt is hungarikum lett, hiszen karcagi birkapörköltet sehol máshol nem főznek. Másrészről vajon ismerik a világban a karcagi birkapörköltet? Amúgy pedig mi az, hogy „a világban”? Ilyen alapon hungarikum lehet a balatonfüredi Szegfű utca is, hiszen sehol a világon nincs még egy balatonfüredi Szegfű utca. De hát mi jellemző ránk, magyarokra? Szeretjük ezt a kérdést, mert hízeleghetünk magunknak. Nem nagyon, csak kicsit. „Tehetséges nép vagyunk” – ezt szeretjük válaszolni. „Sok értékünk van” – mondják a politikusok. Sőt: „sok nemzeti értékünk van”. De hát minden népnek vannak értékei, sőt nemzeti értékei. És sok tehetséges nép van a világon, hiszen mindenki másban tehetséges. Például a finnek az ő borzalmas klímájukban világmárkákat állítanak elő liftgyártásban, hajó- és papíriparban. Nem dumálnak, nem mászkálnak összevissza a világban, csak dolgoznak. Ja, úgy könnyű, legyintünk mi magyarok. Ha mi annyit dolgoznánk, mi is ott tartanánk.

Mi jut eszébe egy idegennek, ha az a szót hallja: magyar? Mit szeretnénk, hogy egy külföldinek eszébe jusson, ha ezt hallja? Puskás. Most Puskás mindenekfelett. Még csak nem is az Aranycsapat, nem is Sebes Gusztáv, nem. Puskás. Csakugyan jó márka, de hát, ismerjük be, már a múlt. Zseni volt, klasszis volt, mindent tudott, amit tudni lehet. De hát volt aranycsapatuk a németeknek és a braziloknak is. Most meg a spanyoloknak van. Mi van még? A hungarikumok. Felfedeztük, hogy micsoda nemzeti értékeink vannak. Hungarikum Bizottság. Fazekas Sándor miniszter szerint a hungarikumok fontosak a nemzet önismeretének kialakításában. „A gyulai kolbász azért lett hungarikum, hogy jobban megismerjék határainkon itthon és túl.” Elvonatkoztatva a sablonos kifejezéstől, ez az állítás nem is igaz. Egy terméket az tesz híressé a világban, ha tartósan megbízható minőséget tud felmutatni, nem pedig az, ha egy honi bizottság címeket aggat rá. Majd akkor lesz híres, ha fogalommá válik, mint a Frankfurter vagy a Chorizo.

Ha valamiről ismernek bennünket, az a gulyás. Ez nemcsak hungarikum, hanem egyenesen Vezető Hungarikum. De az az érzésem, mintha ezt a dolgot a gulyással valahogy szégyellnénk. A szégyent, hogy mi bizony a gulyás nemzete vagyunk, átörököltük az iparilag állítólag fejlett szocialista Magyarország-képalkotás időszakából, és bármennyire szeretnénk is, nem tudunk szabadulni tőle. Nem, elvtársak, mi már nem a gulyás nemzete vagyunk, mi Komló nemzete vagyunk, meg Diósgyőré, mi a fejlett szocializmust építjük, satöbbi, mindenki ismeri. Eközben a hagyományos magyar megúszástaktikával igyekeztünk vidámak maradni, kacsingattunk pártkongresszustól pártkongresszusig, ötéves tervektől ötéves tervekig úgy, hogy azért a lehetőségek is megmaradjanak, ne is szakadjunk bele, és tegyünk úgy, mintha hűek lennénk az eszméhez, nyilvánosan támogattuk pártunkat és kormányunkat, otthon meg azt mondtuk, hogy szarunk az egészre. Erre találta ki valaki a találó gulyáskommunizmus meghatározást, és magunkra nézve azóta sem létezik semmi jellemzőbb. Szerettük is, meg nem is. De így vagyunk mi mindennel.

A lenézett gulyás pedig tulajdonképpen márkanév, csodálatos étel (persze azért érteni kell a módját, mert még a legegyszerűbb ételt is el lehet rontani), nincsen benne semmi megtagadnivaló, egyszerű, egyben szignifikáns, akárcsak a pizza, a paella, a borscs, a hamburger, a sváb lencsefőzelék, nem is beszélve a klasszikus bécsi szeletről, azzal a különbséggel, hogy azok az országok, amelyeknek ezek az ételek úgymond nemzeti táplálékai, ezt nem szégyellik. Az elmúlt évtizedekben számos új ország jelent meg a világ kulináriapiacán: japánok, törökök, koreaiak,malájok, sorolhatnám. Ebben a helyzetben a magyar márkanév (adott esetben a gulyás) bevezetése már fél siker lehetne, vannak ismertetőjelei, az ország dolga csupán annyi, hogy ezt felerősítse, kiépítse és megfelelő kommunikációt építsen rá (szaknyelven ezt hívják brandingnek). Ez lehetne a Hungarikum Bizottság feladata, ha már mindenképpen szeretnénk ezt a bizottságosdit. Minden ország törekszik arra, hogy legyen márkanevekből álló arculata, aztán vagy sikerül neki, vagy nem. Egy átlagos luxemburgi vagy cseh állampolgár szívesen néz japán televíziót, használ finn telefonkészüléket, ül német autóba, iszik skót whiskyt anélkül, hogy különösebb érzelmek fűznék ezekhez az országokhoz. Lehet, hogy egy kínai üzletember megeszi a kissé mócsingos gyulait, de ettől ugyan miért szeretné jobban Magyarországot? És fordítva: mi sem szeretjük jobban a cseheket, ha pilzenit iszunk.

Ugye, az olaszok, a görögök, a spanyolok és a portugálok szerencsések, mert róluk szinte általános iskolában tanulnak már a gyerekek (banálisan ugyan: a portugálok felfedező nép), hasonló a helyzet a nagyhatalmakkal, akik történelmet írnak, birodalmakat alapítottak. Szerencsések továbbá a svájciak, mert pontos órákat és finom csokoládét gyártanak, a finnek, mert ezer tavuk van, a hollandok, mert a tengerszint alatt fekszenek és vannak szélmalmaik. A belgák a 228-féle sörükkel, a kivilágított autópályáikkal és a szakadási kényszerükkel. A svédek, mert a király kerékpározik.

De mi legyen velünk?

Mit tudnak rólunk Európában és a világban? Nem sokat. Azt is felszínesen. És ezt mi nem szeretjük. Vajon mit tettünk azért, hogy csakugyan és alaposan ismerjenek bennünket? És mi mennyit tudunk a világról? És Európáról? Litvániáról, Lettországról, Észtországról? Izlandról?

Szeretnénk arculatot, de milyen legyen az? Voltak próbálkozásaink („Találjuk ki Magyarországot!”), ám ezek sikertelenek maradtak. Egy létező országot ugyanis nem lehet kitalálni. Az arculat akkor hiteles, ha a nemzet sajátosságaiból, önismeretéből, valódi tulajdonságaiból fakad. Ám ez nálunk meglehetősen bonyolult, az ország évtizedek óta értékválságból értékválság felé halad egy nehezen járható úton. Fontos a gulyás, említettem már, van azonban még valami, amiről keveset beszélünk, ez a nemzeti konyha. A magyar étterem, mint helyszín, ugyanis nem létezik. Milyen egy magyar étterem? Ha valaki keres egy olasz vendéglőt, egy ír kocsmát, egy kínai éttermet, egy bajor sörözőt, egy japán szusibárt, akkor pontosan tudja, hogy mit talál majd ott – ezért is keresi. Az ír kocsma Dublinban is nagyjából olyan, mint Hongkongban, a szusibár körülbelül egyforma Óbudán és Helsinkiben. Ha a világ nagyvárosaiban lenne magyar étterem, azokban nagyjából egyformáknak kellene lenniük a menünek, a pincérek és pincérnők öltözetének, az étkészleteknek, a kancsónak, amelyben a bort szolgálják fel. És persze a cigányzene. Szeretjük, nem szeretjük. Ilyen egyszerű lenne.

Néhány hete egy svéd ismerősömmel vacsoráztam egy magyaros étteremben.

– Gulyásleves van? – érdeklődtem.

– Nincs – felelte a pincér. – De a „Kordon blőt” ajánlom.

– Nem lehetne egy gulyáslevest improvizálni? – kérdeztem.

– Nem – zárta le a beszélgetést a pincér. – A séfnek holnap lesz a válópere, a tanulók pedig nálunk nem improvizálnak.

* A szerző író. 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.