Ám talán van még esély arra, hogy felismerik: makacsságuk – netán kitartásuk – mindkét oldalnak árt. A konfliktusból, miután az összecsapások emberéleteket is követeltek, igazán jól már egyikük sem tud kijönni. Enyhíthetik viszont az okozott károkat, mégpedig az érdemi tárgyalásokkal, a kompromisszum keresésével.

Azzal persze nem lehet vitatkozni, hogy a kormányzatot nagyobb felelősség terheli, hiszen az ő kezében van több olyan eszköz, amellyel enyhíteni lehetne a feszültséget. Az akkor még valóban békés tüntetők tavaly november 30-ai, indokolatlan szétkergetése után a felelősség legalább részleges vállalásával, mondjuk, a kabinet – decemberben egyébként kilátásba helyezett – átalakításával talán még javítani lehetett volna a helyzeten. Az egyes értékelések szerint csak egy nagyon szűk tanácsadói kör szavára hallgató államfő, Viktor Janukovics azonban nemcsak ezt nem tette meg, hanem a múlt héten a többséget adó kormánypárt sietős megszavaztatásával még át is erőltetett a parlamenten egy sor, a szabadságjogok egy részét korlátozó jogszabályt, amivel csak olajat öntött a tiltakozás tüzére.

Az ellenzék viszont nem eléggé szervezett és egységes ahhoz, hogy irányítani tudja a mozgósított tömeget. Valójában csak „a közös ellenség” tartja össze. Nehéz elképzelni például, hogy a már-már idealista módon a megmozdulások békés jellegének fontosságát hangsúlyozó, népszerű, ám politikai tapasztalattal alig rendelkező Vitalij Klicsko és a szélsőséges nacionalista Szvoboda párt elnöke, Oleh Tyahnyibok hatalomra jutva baráti egyetértésben lenne képes kormányozni az országot. A részben tizenéves fiatalokból és futballhuligánokból álló radikálisok kicsúsztak az ellenőrzésük alól, a „tétlenkedéssel” elégedetlen tüntetők még erőteljesebb fellépésre ösztökélik az ellenzék politikusait. Így – miként a csütörtöki tárgyalásokon elért, egy alku felé tett első lépésként is értékelhető eredmény elutasítása mutatja – nagyon kétséges, hogy pusztán szép szóval, az erőszak leállítását sürgető felhívásokkal vagy akár Janukovics és a kormányellenes erők vezetőinek részmegállapodásával tartósan meg lehet fékezni őket.

Bár Brüsszel és Washington egyre ingerültebben reagál, és immár szankciókkal is fenyegeti Kijevet, Moszkva pedig a Nyugat beavatkozását látja az elmérgesedett helyzet hátterében, a küzdelem tétje már nem elsősorban az, hogy az Európai Unióhoz közeledik vagy Oroszország szoros érdekövezetében marad-e Ukrajna. A harc a hatalomért folyik, méghozzá úgy, hogy elemzők a polgárháború – remélhetőleg túlzó – vízióját vetítik előre, és, Jugoszlávia példájára hivatkozva, az amúgy is megosztott ország szétesésének veszélyére figyelmeztetnek.