Amennyiben az állam mindenkinek biztosítja a létfenntartáshoz szükséges alapjövedelmet, paradox módon abban válik érdekeltté, hogy minél több állampolgárnak bejelentett állása és valódi, a piacról finanszírozott munkajövedelme legyen. 

Ahhoz, hogy ezt belássuk, elegendő egy egyszerű számtanpélda. Ha mindenkinek alanyi jogon jár – mondjuk – 50 ezer forint, akkor egy munkanélküliből vagy egy naplopóból havonta nulla forint állami bevétel keletkezik, 50 ezer forintnyi kiadás mellett. Egy százezer forint nettó bérű munkavállaló esetében viszont az 50 ezer forintos kiadást rengeteg állami bevétel ellensúlyozza (Magyarországon a munkajog és a társadalombiztosítás jelen állása szerint minden 100 forintnyi bérkifizetésre nagyjából 96 forintnyi közteher rakódik). Ebben a rendszerben tehát a „köz” akkor jár jól anyagilag, ha az országban minél több betöltött munkahely létesül.

Ha viszont az állam nem ad garantált alapjövedelmet, és a jogszabályok lehetővé teszik számára, hogy bizonyos állampolgárokról egyszerűen lemondjon (azaz semmilyen ellátást és juttatást ne folyósítson számukra – ami ma Magyarországon törvényesen megtehető, bármit ír is az alaptörvény a szociális jogokról), akkor semmilyen érdekeltsége nem lesz abban, hogy a polgárai számára piaci munkahelyeket teremtsen. Ahol a henye, szerencsétlen sorsú vagy hátrányos helyzetű országrészben élő polgárok az államnak nem kerülnek pénzbe, ott ők az államigazgatás számára valójában nem is léteznek.

Hogy ez az elméleti összefüggés milyen pontosan érvényesül a gyakorlatban, arra éppen az orbáni Magyarország kínálja a legklasszikusabb példát. Nálunk a munkajogi és ellátási szabályok átalakítása óta az állam szinte semmilyen felelősséggel nem tartozik a jövedelem nélkül maradt polgárért: három évtizednyi járulékfizetés után is csak három hónapnyi ellátásra számíthat, aki elveszíti a munkáját, utána pedig magára lesz utalva. Aki eddig nem értette, miért van az, hogy a 2010-es kormányváltástól máig nagyjából 100 ezer munkahely tűnt el (ennyien dolgoznak kevesebben, ha a külföldön munkát vállalókat és a közmunkásokat kivonjuk a kozmetikázott statisztikákból), most megértheti: a magyar állam nem érdekelt abban, hogy a polgárai számára esélyt, értékteremtő munkát, a reálgazdaságban létező állásokat teremtsen, és éppen eszerint viselkedik.

Egy olyan világban, ahol a munkahelyek száma a termelékenységnövelő innovációk miatt eleve sokkal lassabban bővül, mint a népesség (és így a lakosság jelentős hányadának – önhibáján kívül, sőt szándékai ellenére – nem jut munka), az „ingyenpénz” a társadalmi szolidaritás nemzeti minimuma: kifejezi, hogy mindannyiunk közös tulajdonából, a nemzeti vagyonból annak is jár, aki nem volt elég szerencsés hozzá, hogy mondjuk a Lázár vagy a Mészáros családba szülessen.

A garantált alapjövedelemnek – a közhiedelemmel ellentétben – nem az a fő funkciója, hogy a lustákat tétlenségre ösztönzi (aki nem akar dolgozni, az bármilyen rendszerben talál módot a munka elkerülésére), hanem az, hogy az államot sarkallja tettekre az oktatásban, a munkaerőpiacon és a gazdaságban – egyedül azzal tudja ugyanis a havonta minden polgáron elszenvedett 50 (vagy akárhány) ezer forintos veszteségét minimalizálni, ha tevőlegesen hozzájárul, hogy minél többen a piacon értékesíthessék a munkaerejüket.