Ha a filozófiának, vagyis a létünk alapkérdéseiről való gondolkodásnak volna valami kis becsülete a magyar szellemi életben, akkor fülsiketítő közröhej némítaná el hosszú időre azokat a szerencsétlen pupákokat, akik fajgyűlölőnek nevezik Karl Marxot. 

Antiszemita, az volt, diktatúrapárti antidemokrata pláne volt, de fajgyűlölő?! Ez kb. akkora baromság, mint ateistának minősíteni Aquinói Tamást, Luthert, Szent Pált vagy Prohászka Ottokárt – hogy az antiszemitáknál maradjunk.

Marx egész rendszere arra a tételezésre épül, hogy az embercsoportok karakterét, cselekedeteit alapvetően társadalmi-gazdasági helyzetük, a termelőeszközökhöz való viszonyuk, a társadalom újratermelésében elfoglalt helyük határozza meg. A leghatározottabban elvetette a fajgyűlölet alapjául szolgáló misztikus elképzeléseket, melyek szerint az emberiség természettől fogva, kortól és társadalmi tényezőktől függetlenül különböző minőségű, jó és rossz, alsóbb- és felsőbbrendű részekre bomlik, s alapvető tulajdonságaink a „vérünkben vannak”. Marx mindennek pont az ellenkezőjét gondolta.

Antiszemita pedig azért volt, különösen fiatal korában, rendszerének kidolgozása előtt, mert nem volt következetes marxista. Nem tudta kivonni magát a „nemzeti ébredés” korszelleméből, mely minden nemzeti és vallási csoportot úgy kezelt, mint egy sajátos karakterrel rendelkező személyt. Mivel a jellegzetes kapitalista szerepek és a zsidósághoz való tartozás között (Marx által is hangsúlyozott történelmi okokból) jelentős volt az átfedés, ő is csatlakozott azokhoz, akik lezsidózták a kapitalizmust és a kapitalistákat, és azt fejtegette, hogy a zsidókérdés majd a kapitalizmussal együtt tűnik el. Ha eltűnnek a randa, pénzsóvár kizsákmányolók, akiket zsidókként utálunk, akkor majd nem lesz ok utálni a zsidót.

Ez az antikapitalista antiszemitizmus bőven túlélte Marxot, Szabó Ervintől, Jászi Oszkártól is idézhetnénk idevágó mondatokat. Akik persze maguk is szenvedtek az antiszemitizmustól, és harcoltak is ellene. Mert ilyen bonyolult az élet.

Ha a Corvinus Egyetem aulájában nem volna Marx-szobor, és most akarnák odatelepíteni, az éppoly riasztó lenne, mint az, hogy most ki akarják onnan parancsolni. Az ugyanis azt jelentené, hogy aktuális igazságnak tartják Marx gondolatait a magántulajdon felszámolásáról, a tervgazdálkodás magasabbrendűségéről és főleg arról, hogy a polgári demokrácia valójában a burzsoázia diktatúrája, amelyet fel kell számolni, és forradalmi diktatúrával kell felváltani. Az Orbán-rezsim (is) bizonyság rá, hogy ezek ma sem veszélytelen gondolatok.

A Marx-szobor eltüntetése viszont szimbolikusan a szellemi hagyatékunk eltüntetését jelenti. Azt, hogy radikálisan kivetünk a múltunkból mindent, amivel nem tudunk azonosulni. Formátumától, jelentőségétől, minőségétől függetlenül. Ez pedig a múltunk teljessége lesz, hiszen hol van olyan gondolkodó Szókratésztől Nietzschéig, akivel azonosulhatnánk? Ha nem tudjuk értékelni a tőlünk távol álló nagy gondolkodókat, tökéletesen üres lesz a múltunk, a fejünk, a jövőnk.

Aki nem látja a formátumot és az inspiráló gondolatokat Marx grandiózus kísérletében, hogy egységes rendszerben, külső erők tételezése nélkül értelmezze az emberi történelem menetét és logikáját, annak egyszerűen nincs minőségérzéke. Aki meg nem látja az antiliberális marxi hagyományból eredő veszélyeket, melyeket sokszor azok hordoznak, akik álcázásból vagy/és tudatlanságból a leglaposabb ostobaságokkal támadják Marxot, annak nincs veszélyérzete.