A hegy tetejéről mindig más a kép. Szépen zöldell a fű, bájosnak tűnnek a völgyben lévő házikók, a kerékpározó néni is olyan békebelinek tűnik, amint a kútra megy vízért. 

Lentről mindez egészen más: a házak ütött-kopottak, az ablaküveg hiányzik, fűtés nincs, a bicikli nyekereg és kiesik a kereke, a víz békanyálas és olykor büdös. A hegyen levők néha kirándulást tesznek az alsó világban, kicsit szörnyülködnek, aztán elmenekülnek, vissza az ő világukba. Miért is maradnának? A lent levők persze mennének föl, de jó, ha félútig jutnak: nem ismerik az utat, és megfelelő cipőjük sincs.

A világon az utóbbi évtizedekben tovább nőttek az egyenlőtlenségek, írta a hét elején az Oxfam brit szervezet. Ez persze nem olyan nagy újdonság, tapasztaljuk nap mint nap mi is. Szlovák rendszámos terepjárók húznak át a piroson, a közértben pedig az idős asszony épphogy kiguberálja pénztárcájából a fél liter tejre és a két zsömlére való aprót. Két külön világ, nincs átjárás.

A jelentés legmegdöbbentőbb része, hogy siralmasan alulteljesítenek azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy legalább az esélyegyenlőség kereteit megőrizzék. A nagyváros utcáin állami autókkal furikázó politikusok suhannak el az árnyékvilág mellett. Szórakozottan felnéznek olykor fontos papírjaikból (kivel is ebédelünk ma?), talán még érzékelik, hogy vannak körülöttük kisebb autók, sőt busszal-villamossal járó, netán gyalog közlekedő népek is, de a gondjaikról, napi életükről általában fogalmuk sincs. A páncélozott autó nemigen engedi be a valóságot. És őket se engedi ki a való életbe.

Csak nehogy egyszer ki kelljen szállni, ha másért nem, hát azért, mert a durrdefekt nem kegyelmez.