De talán lassan véget ér a fanyalgás és az értelmiségi „mindent jobban tudás” kora, és akkor a figyelem fordulhat már az olyan alapvető kérdésekre is, mint az összefogás tartalma és története. Az Európai Unióban egyedülálló módon a Fidesz a túlpartra kergette az összes demokratikus pártot, ezért minden fanyalgással szemben szinte csoda az ilyen megállapodás. Még a miénknél fejlettebb, konszolidáltabb demokráciákban is nehezen elképzelhető egy olyan konstrukció, hogy majd’ az öszszes demokratikus párt közös választási platformot találjon, hiszen a lényegük éppen a különbségek felmutatása és a versengés az eltérő érdekű társadalmi csoportok képviseletében. Valóban, nagyon nagy baj van egy euró pai országban, ha ilyen összefogásra van szükség egy nagyon széles politikai spektrum mentén. Ezért valójában nem érti a dolgok lényegét a sok-sok fanyalgó, aki folyton arról károg, hogy az ellenzéki pártok miért nem álltak össze már évekkel ezelőtt egyetlen szoros szövetségbe egy kellemes hétvégi megállapodás után.

A megállapodás kanyargós története egyben nagyon tanulságos is, s ez viszont már kezd összeállni a közvéleményben. Az Orbán-kormány kezdeti időszakában a demokratikus ellenzék oldalán jogos igény volt az újrakezdés, hiszen tényleg nem lehetett a 2010 előtti politikát folytatni, és a világ is radikálisan megváltozott a globális válság után. Az LMP története, mint cseppben a tenger jelzi az útválasztásokat ebben a kormányzati ciklusban az újrakezdés igényétől a félresodródás kudarcáig. Az újratervezés ugyanis egyfelől mozgósítást is jelentett, a civil társadalom megszervezését és bevonását a politikába, másfelől új ügyek-új politikák-új stílus bevezetését, vagyis a politika tartalmi megújítását. Az újratervezést az LMP kezdte, de nem fejezte be, hiszen a harsány civil retorika és mozgalmárok színre lépése nem vezetett megújulásra, széles népi ellenállásra, mert kimerült a harmadik út, a „középen vagyunk” üres mantrázásában. Az LMP kisgazdásodása, fokozatos széttagolódása azt mutatja, hogy ez a fejlődés zsákutcába jutott, a politika centruma helyett a semmi közepén találták magukat, és a mindkét oldaltól való elhatárolódás pozitív felütése után mindinkább a demokratikus összefogás által a Fideszhez szorított kispárttá degradálódtak.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az újjászerveződő MSZP mellett egy, a bizonytalanokat megszólítani képes, mozgalmi alapon felépülő középpártra is szükség van az Orbán-kormány legyőzéséhez. A széles népi ellenállás elvét a Szolidaritás képviselte tartósan és ígéretesen, ezért úgy tűnt, hogy erős társadalmi mozgalommá szerveződik és szilárd bázisként szolgál a demokratikus pártok újjászerveződéséhez, amihez Bajnai 2012 októberi zászlóbontása reális lehetőséget nyújtott. Amikor az LMP dinamikus progresszív szárnya is kivált, és PM-ként vitte tovább a mozgalmi és tartalmi megújulást, akkor felsejlett egy jelentős középpárt kialakulásának perspektívája, ami képes a sokat emlegetett bizonytalanok széles táborának megszólítására és megszervezésére. Az Együtt–PM valóban középre pozicionálta magát, és a demokratikus megújulás nagy ígérete volt, végül azonban gyengének bizonyult a társadalmi közép, és nem épült ki a civil társadalomra támaszkodó erős mozgalom. Az Együtt–PM megpróbálta a modernizációs ék álláspontját képviselni, de beleütközött a fásultságba és félelembe, beleértve a legfejlettebbek gyengeségét is, mert egyszerűbb volt Európát Münchenben felkeresni, mint Budapesten megvalósítani. Ha most már tudjuk is, hogy ez a lehetőség sajnos nem realizálódott, a magyar társadalomnak mindenképpen ki kellett próbálnia ezt az utat, mert ez jó kiindulópontként szolgálhat a választások után a hazai pártrendszer átrendeződéséhez.

A másik jelentős félsiker a DK volt ebben a kormányzati ciklusban, ami visszajött a politikai élet fajsúlyos szereplői közé azzal, hogy jórészt széles ívben felvállalta a poszt-SZDSZ szerepét az új témáktól a doktriner liberalizmusba hajló elvekig, bár ezzel kissé visszahajlott a 2010 előtti idők felé. Mégis, a demokratikus ellenzék táborában ennek a szerepkörnek is van jogosultsága, és megint csak az új ciklusban fog eldőlni, hogy a liberálisok tarka csapatát melyik párt fogja képviselni, erre egyelőre a politikai mező balliberális spektrumában a DK esélyei a legjobbak. Ez a két nagy pártkísérlet szükséges és elengedhetetlen volt a magyar pártrendszer 2010-es összeomlása után, mert ezt a keserves kialakulási folyamatot, ami egyben a további demokratikus fejlődés kiindulópontja is, nem lehetett megtakarítani és bármilyen bölcs megállapodással évekkel ezelőtt előlegezni.

Az MSZP közben a demokratikus ellenzék fő ereje maradt, s így a két újonnan szerveződő párttal együtt olyan erős szövetséget tudott kialakítani, ami meghozta a választási győzelem esélyét. Eddig mindhárom oldalról, többszöri nekifutással részletes szakpolitikai programok készültek, de még nincs meg az a közös narratíva, az olyan markáns baloldali identitás, ami röviden és tömören alkalmas lenne a teljes választótábor megszólítására. A közös nevező Orbán leváltása, és a kormány bőségesen ad lehetőséget a negatív kampányra a mutyik sorozatával és a jövő elzálogosításával Paks bővítése ügyén és ürügyén, de a kampányhoz egy átütő pozitív üzenet is kell, és ezt még nem találták meg. Pedig az áprilisi választáson csak akkor bontakozhat ki a széles népi ellenállás, és válhat a választás a jövőnkről szóló népszavazássá, ha a szövetséges pártok rövid, kemény és biztató üzenetet tudnak megfogalmazni az ország jövőjéről.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.