1998 elején Horn Bős–Nagymaros ügyében tévedett. 1997-ben a hágai bíróság nem adott igazat teljesen sem a szlovák, sem a magyar félnek, de a szlovákok érveiből jóval többet fogadott el, mint a mienkből, és arra biztatott, egyezzünk meg magunk. Horn ezt komolyan vette, attól félt, hogy az elhúzódó veszekedés lelassíthatja, időben kitolhatja az EU-tagságot. Februárra született is valami kompromisszum, de a keretmegállapodást a kormány mégsem írta alá. Az SZDSZ sem akarta, az akkor még létező, bár félig felbomlott kék (vagyis Duna-) mozgalmak azért csak összehoztak egy nagygyűlést a Kossuth Lajos térre. Közben kiderült, hogy az EU-t igazán véresen nem érdekli az ügy. Horn meghátrált. Volt tanácsadója, aki úgy hitte, az abban az évben rendezett választásokon ezért sok szavazatot nem vesztett, de annyit azért mégis, hogy Orbán és a koalíciós pártok együtt elé vágjanak. Hogy ez a történet mennyit számított, nem tudom. Nem is érdekes. De azt látom, hogy most hirtelen sokan úgy gondolják, itt az új Bős–Nagymaros. S akkor csapjunk a lovak közé.

Komoly független információval nem rendelkezünk. Azt sem tudjuk, milyen körülmények között született az orosz hitelajánlat, s milyen az egész történet műszaki alapja. Magyarországon nincsenek atomenergia-ellenes mozgalmak. Nyilvános, komolyan veendő atomkritika nem létezik. Egyébként a mostani történetről a paksi vállalati elit minden bizonnyal sokat, úgymond „mindent” tud. De nem önsorsrontó, ezért hallgat. Amúgy sok éve, szocialista és nemzeti kormányzási periódusokban egyaránt keményen manipulálta a politikusokat. S a média felé korábban is, s ma is hermetikusan zár.

Így azután muszkavezetőzünk Orbánnal egy kicsit, meg teszteljük, hátha legalább mellékesen működik az ’56-os „ruszkik, haza”. A dologhoz lényegileg nem értünk, igazi energiapolitikai vita, olyan, amit egy bölcsész is megérthetett volna, itt nem volt sohasem. Semmi másba nem tudunk belekapaszkodni. Atomerőműveknek különben sincsenek szabott áraik. A Corriere della Sera most azt írja, hogy az oroszhoz hasonló hitelt más senki sem kínál(t volna). De hát ki tudja?

Valójában három dolog az igazán elszomorító.

Először is, legalább tíz-tizenöt éve a világban közismert, hogy tévedtek, akik azt hitték, hogy Oroszország eltűnt a geopolitikából. Hogy a történelem ebben az értelemben sem ért véget. Ezt volt, akik gyorsabban, mások lassabban ismerték fel. Érdekes módon, akik a mi vidékeinken a belátható folyamatokhoz közelebb éltek, inkább lassabban. S közöttük is lassabbak voltak, akik nemzeti mítoszokban utaztak. Ezért én most nem úgy érvelnék a helyükben, hogy pár évvel ezelőtt ennél kevesebbért rólunk azt hirdették, hogy meghempergőztünk a sárban, s lám-lám, most ők is belelépnek. S nézzétek, hogy bepiszkolják magukat. Hanem azzal, mi nemcsak Orbánnal, hanem sok euró pai játékosnál is gyorsabban felismertük, milyen összetettek az egyensúlyok Kelet-Közép-Európában. S hogy azokból az oroszok kihagyhatatlanok. Közben most Orbán, ugyan tízéves lemaradással rájön, hogy mást, mint amivel mi kezdtünk errefele kísérletezni, nem is lehet csinálni. Ez ugye nem a most alkalmazott ellenzéki érvelés.

Másodszor. Legalább most elkezdődhetne itt is valamilyen atomvita. Persze, ehhez felkészültebb zöldek kellenének. A nyugat-európai alternatívoktól igyekeztünk ellesni, amit lehetett. A gender mintha simán átjött volna. Az antirasszizmus már rosszabbul, de foltokban azért mégis. A szexuális kisebbségek közéleti mozgásának támogatása alig, igazán a kötelező európai emberi jogi körökön túl nem is. S az atomkritika egyáltalán nem.

A „régi Európában” az atomenergia-kritika 1968 egyik ágából nőtt ki. Tömegeket fogott meg, Németországban és egy tucat más államban a politika és gazdaság egyik nagy vitatémájává nőtt. Ezt egyetlen nekifutásra behozni nem lehet, de legalább megkísérelhetnék az ottani legfontosabb érveket áttekinteni. Már egy délutáni internetezés is emelné a szintet ahhoz képest, hogy bemászunk, s a Lendvay utcában az erkélyre kitűzünk két sarló-kalapácsos molinót.

Végül az utolsó, ami itt most, egyébként baloldali fiatalabb értelmiségiekből is kibuggyant. A hadifogoly orosz. Nyelvileg is. Ruszkizunk, orosz címes publicisztikákat jelentetünk meg, elemi nyelvtani hibákkal [egyes-/többesszám-cserékkel], elvtársazunk – téves szövegkörnyezetben. Mintha két igét ismernénk csak az oroszokkal kapcsolatban; a „kizavarnit” és a „behívnit”. Miközben, mint ez köztudott, ezt a nagyhatalmat ide, amúgy, magyar közember soha sem hívta, és innen mindig is képtelen volt valóban eltávolítani. Ha ezek a szövegek egy falusi ivóból származnának ’47-ben, vagy esetleg óvatosabban 60 körül, még érteném. De itt és most? Nevetséges. Így szeretnék bizonyítani, hogy ezen a térfélen is van nemzeti érzés? Brrr.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.