A Szent István koronája körüli kényszeres matatáson legalább még lehetett nevetni. Tíz évre voltunk csupán a borostás-farmeros fiúk „térdre, csuhások” rikkantásaitól, nehéz volt elhinni, hogy ők nem fojtják vissza a röhögést, miközben szenteskedő képpel randevúztatják a koronát a Szent Jobbal. A politikai haszonlesés és a rossz ízlés találkozása a kétezredik évben – vont vállat az ember, és leste, vajon mennyire jön be ez az embereknek. Lám, kevésbé, mint remélték.

Annak azonban, amit jelen kormányzati ciklusukban a terekkel művelnek, már a fele sem tréfa. Mert persze nézhetjük a dolgot pusztán a számok oldaláról is, hogy egy országban, ahol a polgárok szűk fele a létminimum alatt él, ahol gyerekek tízezrei éheznek, és ahol alapítványokat, szociális missziót betöltő egyházakat tesz tönkre, hogy az állam elzárja a pénzforrásaikat, ugyan mi a bánatért az most a legfontosabb, hogy 1944-es állapotába faragják vissza a Parlament körülötti Kossuth teret. De a baj annál sokkal nagyobb, mint hogy a szociális ellátásból, az egészségügyből vagy az oktatásból fájón hiányzó pénzt most a régieket másoló vagy épp új emlékművekre költik el.

Ami a millenniumkor még megmosolyogtató archaizálás volt, az most már brutális beavatkozás a történelmi tudatba. Szó, napi cselekedet és szimbolikus tett ötvöződik itt. „A szabadságharcát szüntelen vívni kénytelen, cselekvési lehetőségétől hosszú időre megfosztott kis ország” – retorika tételes megfogalmazást nyer az alaptörvényben, majd ugyanez épített formában testet ölt a Kossuth téren, a mindennapok nyelvére lefordítva pedig a víz- és gázcsapokból is szüntelenül zubog, csak akkor épp rezsicsökkentésnek hívják. Tét nélküli, gyermeki létre ítéli polgártársait az, aki minden módon arról akarja meggyőzni őket, hogy sem a mindennapokban, sem történelmi távlatban nincs rajtuk felelősség. Hogy miként a „megélhetésről” a bölcs hatalom gondoskodik, úgy a közügyek intézésétől is jobb távol maradni – de cserébe a múlt bűnei alól is felmentés jár. Más volt a hibás, más a gyilkos, és más a gyáva is.

Bár könnyen meglehet, csak a választás előtt törvényszerű avatási düh szülte az ötletet, de a Szabadság téren két hónap múlva felavatandó németmegszállás-emlékmű az esszenciáját nyújtja ennek a gondolkodásnak. A birodalmi sas által legyőzött, szegett szárnyú Gábriel arkangyal könnyen olvasható giccsbe önti az alaptörvény szentenciáját, miszerint 1944. március 19-én az ország elvesztette az önrendelkezését, ergo a felelősségét is. A hazug eszmét pedig a környezet hivatott legitimálni: a tér, amely a gyűlölt Újépület helyén nyílt, a gazdasági felvirágzás szimbolikus épületei, a Magyar Nemzeti Múzeumot megóvó Bandholtz tábornok szobra, a hidegháborút megnyerő Reagané, és igen, a hajdani irredenta emlékmű helyén emelt szovjet hősi emlék is, mely annyi éve már, hogy vitát kelt és érzelmeket kavar.

Mi sem tart ragyogóbb tükröt a kurzusszobrász oszlopos, timpanonos habcsókművének, mint az a kétszáz évnyi történelem, amelyet e tér sűrít magába. És a tükörben jól látszik: bizony az Orbán-rezsim emlékműve készül itt.

Kétszáz évnyi történelem – még megszállási emlékmű nélkül