Múlt héten szombaton álltam az egri Dobó téren, néztem a munkagödröket, a kivágott fákat, szülővárosom háborús övezetté csúfított főterét, s arra gondoltam, hogy milyen jó lesz itt nekem idén ősszel, az avatóünnepségen. Merthogy a főtér fölújítása véletlenül éppen az önkormányzati választásra készül el. Micsoda véletlen. Úgyhogy kivonul majd polgármesterünk, s peckesen ott feszít majd parlamenti képviselőnk, hogy megünnepeltessék velünk saját magukat, amiért a saját adónkból fölújíthattuk a saját közterünket. Gratulálok. S egyúttal köszönöm, hogy adóbefizetéseimet választási díszberuházáson láthatom viszont.

S persze várom a főtéri politikai rendezvényeket. A dagályos szónoklatokat hazáról, magyarságról, Istenről. Itt a kampány, és ti gyűlölettől habzó szájjal papoltok majd a keresztényi szeretetről, fröcsögtök mindenkire, aki torz mércétek szerint nem igazi magyar, s fölemelt ujjal mutattok Wass Albertre, Nyirő Józsefre és Horthy Miklósra, mert újabban ők a példaképek. Nem Széchenyi. Nem Deák. Nem Márai. És nem is Bethlen István. Elvégre a szélsőjobbnak a náciellenes Bethlen már gyanús – s újabban illik a szélsőjobbnak kormányzati szinten turulgesztusokat tenni.

Megidéztétek Horthy Miklós szellemét, ne csodálkozzatok, hogy itt jár közöttünk, s egy megfelelően fehér lovat keres. De milyen kár, hogy éppen azok nincsenek köztünk, akiket ő küldött a halálba. A holtak elrángatnák őfőméltóságát a fehér ló közeléből, de ti nem értitek, hogy miért, mert nem akartok emlékezni. Nem akartok tudni róla, hogy az egri főtéren több mint négyezer honvéd búcsúzott a várostól 1942 júniusában, és csak a férfiak fele jött haza. Elmentek az orosz frontra, mert Horthy Miklós azt parancsolta, hogy a határtól ezerhatszáz kilométerre kell megvédeniük a határt. Fura érv, de sokan bevették.

A halálba induló egriek előtt a negyvenkilenc éves parancsnok, vitéz Mike József ezredes azt mondta, hogy „feladatunk tisztán áll előttünk: erős a meggyőződésünk, és sziklaszilárd a hitünk, hogy édes magyar hazánk, nemzetünk és fajunk fennmaradásáért, a független, szabad, erős Nagy-Magyarországért, családjaink, gyermekeink békéjéért, boldogulásáért küzdünk és harcolunk”. Nem tudhatta vitéz Mike József ezredes, hogy annak a boldog jövőnek ő nem lesz részese, hiszen alig négy hónappal később már halott volt: a Don-kanyarban orosz akna tépte szét a testét.

A négyezer egri honvéd közül ezerötszázan odavesztek, négyszázan súlyosan megsebesültek. Az országból odalett százezer magyar férfi, mindannyian Horthy Miklós parancsára mentek a halálba. Köztük az egyik dédapám, akit szanitéc szakaszvezetőként 41 évesen vittek ki a Don-kanyarba, de nem jött haza soha. Maradt utána három kisgyerek. S vagy ötven tábori levél. Az utolsó egy vers volt, amelyet dédapám 1942 karácsonyán, a halála előtt három héttel írt a hazaszeretetről. Arról, hogy a magyar határt a végsőkig tartani kell. Nem sikerült jól az a vers, sőt kimondottan rossz lett. Ragrímekkel van tele. De kollegiálisan megértő vagyok: mínusz negyvenfokos hidegben egy átfagyott családapától a tökéletes rímet aligha várhatom el.

Odaveszett dédapámra gondoltam múlt szombaton az egri Dobó téren, s arra, hogy miféle verseket körmölne manapság. Negyvenegy éves, háromgyermekes dédapám miféle verseket írna most? És a hazát, azt szóba hozná-e vajon? S ha igen, hát menne-e szegénynek szép, magyaros jambusokban, ezen tűnődtem ott a téren, ahol hiába kerestem a halott egriek lába nyomát.