Amikor azt az utasítást kapja az ember a beutaló orvostól, hogy legyen ügyes, mert a kezelésre majd meztelenül kell bemenni, viszont igen javallott hálapénzt adni, akkor elképzeli magát, amint áll pőrén, markából itt is, ott is kilógnak a pénzek sarkai, és ha nem tud gyorsan cselekedni, ott tipródhat a végtelenségig, és úgy dönt, hogy ezt a kúrát most kihagyja. Inkább bízik szervezete öngyógyító képességében, mintsem hogy kitenné magát a szervezet, a mechanizmus megszégyenítő eljárásainak.

A rendszer maga viszont nélkülözi az öngyógyító képességet, ezt egy szabad negyedszázad után be kell lássuk. A hálapénz, mint valami gyógyíthatatlan betegség, legyőzhetetlennek tűnik. Annak, aki beteg, így nem elég a maga baja, még azzal is meg kell küzdenie, hogy jókor, jónak, jó helyen és a megfelelő összeget adja. Néha azzal szembesül, hogy nem fogadják el tőle a pénzét, máskor azt érezheti, hogy kimosolyogják a rendelőből az aprójával. Egyik rosszabb, mint a másik. Ha így, ha úgy, azzal kell számolni, hogy a természet támadása különösen bonyolult szociális helyzetbe sodorta. Ha rosszabbul lesz, mindig eszébe jut, elrontotta a jattot. Az orvosok többsége viszont nem tud e pénz nélkül megélni. Betegítő helyzet.

A jogi viták is azok. Az új munka törvénykönyve arra kényszeríti a kórházigazgatókat, hogy előre engedélyezzék a hálapénzt, akkor nincs vele baj. Egy kitűnő büntetőjogász viszont kimutatta, hogy az új Btk. mégiscsak büntetni rendelné ezt a helyzetet. A főhatóság szerint mégsem így van. A hálapénz nem bűncselekmény.

Ha nem is bűncselekmény, attól még bűn. Gondoljunk azokra, akiknek nincs miből adni. És ne reméljük, hogy egy ilyen rendszerben, betegként ebből nem származik hátrányuk. Orvos és beteg – pőrén egymással szemben. Mindegyikünk szégyenkezhet.