A százezer lakosra jutó 333 férfi és 178 női rákhalálozási adatunk messze a legrosszabb Európában, írta lapunkban Kupcsulik Péter professzor. Szerepet játszik ebben sok minden, de elsősorban is a diagnosztika és a kezelés minősége. A daganatok gyógyításának elemi feltétele a korai felismerés. Az e tekintetben kulcsszerepet játszó CT- és MRI-készülékek száma Magyarországon egyharmada az európai átlagnak. Az még hagyján, írja a professzor, hogy Görögországban ötször, illetve hétszer több a korszerű készülék, de például Szlovákiában is kétszer annyi, mint nálunk.

Hidegen tiszta helyzetet teremtenek a daganatos betegségek. Szinte minden más esetben szét lehet teríteni a felelősséget betegre, környezetre, szokásokra, de itt nem. A tüdőrákok magas számánál lehet hivatkozni a dohányzásra, az emlőráknál – és sok más esetben – a szűrés elhanyagolására, de ezzel csak megkerülnénk a lényeget: alapvetően nem tudjuk, honnan jön a daganat, hogy miként lehet védekezni ellene, csak azt, hogy ha támad, szinte minden az orvosokon múlik. (És a betegek élni akarásán.) Döntően a semmiből jön a fenyegetés, és csakis egy egész védekezőrendszer segíthet. Előbb a szervezet immunrendszere, utána, a bajban, a társadalomé: az egészségügy. Ha itt rettenetesek a halálozási arányszámok, a rendszert minősítik. Ebből az emberhez méltatlan szenvedésekkel járó betegségből jut több nekünk, mint bárkinek Európában. Ez nem az a halál, amit úgy lehetne leírni, hogy „szíve megszűnt dobogni”, hogy „visszaadta lelkét teremtőjének”. Bűn nélküli büntetés. Illetve, ha van bűn, nem a betegnél. Hogy hol?

Összesen három OECD-országban – Magyarországon, Görögországban és Portugáliában – volt 2012-ben alacsonyabb a jóléti (idetartozik az egészségügy is) kiadások reálértéke, mint 2007-ben. Ezen belül Magyarország az egyetlen, ahol e kiadások részaránya a GDP-ből alacsonyabb volt, mint 2007-ben.

Ha ránézünk az Országos Onkológiai Intézet nyilvános várólistájára, látjuk, mit jelent ez. A kezeléseknél találunk egy évnél is hosszabb időre szóló előjegyzést. Az alapvető diagnosztikai vizsgálatoknál is vannak 12 hónapnál hosszabb várakozási idők. Az első szövettani leletre, illetve a sugárkezelésre tipikusan több hetet kell várni. Nincs orvos, aki ne azt mondaná, hogy ez végzetes is lehet, és nincs beteg, aki egy kicsit ne halna bele e bizonytalanságba.

Az orvostársadalom számára etikailag megoldhatatlan helyzeteket teremt az indokolatlan szűkösség. Dönteniük kell, hogy a kevés pénzt a drága, de valamennyi esélyt adó terápiára, a megelőzésre vagy inkább a végső stádium szenvedéseinek enyhítésére fordítsák-e. Egyszerre mind a három nem megy. Elégeti az embert, hogy bár a gyógyítás a hivatása, csak rossz és rosszabb között választhat.

Amikor tehát a közpénz elköltésének felelősei döntenek arról, hány ezermilliárd forintot adnak energetikai kivásárlásokra és beruházásra, műkincsekre, stadionra és presztízsberuházásokra, alibi közmunkára, terrorelhárítókra és államépítésre, képzeljék magukat az onkológiai osztályok bejáratához, ahol azt kell mondaniuk a beutaltaknak, uraim, hölgyeim, önök jobbra, önök pedig – ön is, ön is, ön is – sajnos balra. Mit tegyünk? Ennyi telik.