„A magyar népességnek legalább a harmadát végképp elveszítettük, mert már nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, tulajdonságokkal, melyek segítségével beilleszkedhetnének egy normálisan működő társadalomba” – mondta a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”, mondta Lázár János.

A szegény ember nem olyan, mint az üres pénztárca, amit csak úgy „az út szélén hagyunk”. Használtuk, de már nincs rá szükségünk. Eldobjuk, mert értéktelen. Jól tudják a „munkaalapú társadalom” hívei, hogy még ma is jók valamire: elrettentő példának, bűnbaknak. Te is erre a sorsra juthatsz, vigyázz! De lassan ennek is vége lesz. Mert a szegény ember, még inkább a gyermekeiért aggódó szegény asszony utolsó erejével kitör a csendes megalázottságból.

Sokan abban reménykednek, hogy betonfalakkal izolálhatóak a szegények. A kirekesztettség, amely egy önmagát erősítő folyamat, aktív kirekesztéssel való kombinációja csak átmeneti megoldás. A kiilleszkedéssel és annak következményeivel a társadalomnak előbb-utóbb szembe kell néznie. Minél később, annál nagyobb áldozatokkal jár.

Mit lehet tenni? Szembenézni a problémával és dolgozni a megoldáson. A prevenció elmaradt, a betegség krónikus, a gyógyítás és a gyógyulás pénzt, türelmet, időt igényel. Nincs csodapirula! Ha megtaláltuk a gyógyszert, beadtuk a tablettát, akkor is van gyógyulási idő. Sokan lelkesen támogatják, konstruktív kritikájukkal csiszolják, építik, átépítik a modellt, de felerősítve halljuk az üresen kongó elutasító hangokat is. Túl sokba kerül a gyógyszer, úgyse használ.

Amúgy ők is egyetértenek azzal, hogy komoly a baj. De igyon a „beteg” hársfateát (miért nem szedte le a fáról időben, az ingyen van!), s ha nem gyógyul meg, akkor nyilvánvaló, hogy nem is akart meggyógyulni. Léket kéne már vágni a közöny jégpáncélján a közgazdászok „adóékével”, és a szociológusoknak is nagyobb számban előállni saját tudásukkal, kutatási tapasztalataikkal, gazdagítva a merőben „közgazdasági” érvrendszert.

Ma már a jóléti közgazdászok sokasága, többek között a közgazdasági Nobel-díjas J. E. Stiglitz, A. Sen világossá tette, hogy a GDP nem elégséges mérőszáma egy ország teljesítőképességének, jólétének, jól-létének (well-being). Ki kell egészülnie olyan elemekkel, mint a társadalmi egyenlőtlenség szintje, az egészségi állapot (beleértve a lelki egészséget is), az emberek elégedettsége stb. Nincs virágzó gazdaság útszélen hagyott, hitüket vesztett emberekkel. Nincs fenntartható fejlődés ilyen fokú társadalmi kirekesztés, kirekesztettség mellett.

Elég volt abból, hogy miért „nem” lehet semmit tenni. A kérdésem az, hogyan „igen”, ha így nem! S minden gazdasági alternatíva csak a valóságos társadalmi hatásaival együtt értékelhető. Nyitott karokkal várjuk „egy jó gazdaságpolitika” mellett a munkakínálat bővülését, mielőbb legyen! De a szegény családok, a keresőmunka nélkül tengődők és gyermekeik jogosan várják az érdemi segítséget. Azt is tudnunk kell, hogy a keresőmunkából hosszú ideje kimaradó, „fölösleges” embereket először alkalmassá kell tenni a munkavállalásra. Ennivalóravalót, tudást és hitet is kell adni. Ez a mai szociális ellátórendszer logikája, lehetőségei mellett nem kivitelezhető. Ugyanakkor ez is a feladatcsomag része.

A szerző a LÉT munkacsoport egyik tagja

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.