Révész Sándor: A magyar Veritas
A rendszerváltás hivatalos történetét az állampárt egykori magas rangú kultúrkádere, a polgári demokrácia harcos és öntudatos ellensége, Bíró Zoltán írja, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az állampárt frontembere legyen a Magyar Köztársaság „rendszerváltó” elnöke. A kincstári tévében a kincstári történelmet az egykoron a marxizmus hatékonyabb terjesztését sürgető Tőkéczky László mellett Kun Miklós adja elő, aki a legalázatosabb levelekben instanciázott Kádár Jánosnál, hogy hallgattassa el a Kun Béla szent emlékét sértő reakciós történészeket. A Veritast pedig Szakály Sándor vezeti, aki az „ellenforradalmi” Horthy-rendszer specialistájaként építette karrierjét a Kádár-korszakban, és Testvéri földön a magyar szabadságért címmel írta meg a Rácz Gyula vezette partizáncsoport történetét, a rendszerváltás után pedig Csurka István Bocskay Akadémiáján szolgálta a „nemzeti radikalizmust”.
Eközben az ellenzéki, szamizdatban publikáló, ’56 emlékét a diktatúra idején is szolgáló demokrata történészeket mocskolják, rágalmazzák, igyekeznek kiszorítani a szakma és a nyilvánosság perifériájára. Az élőket is, a holtakat is. Ez így logikus.
A minap emlegettem ezen a helyen Ludassy Mária „csúfondáros párhuzamokban” gazdag könyvecskéjét, A toleranciától a szabadságig címűt. Ebben olvassuk, miként érvelt Thomas Goodwin a XVII. században az ellen, hogy „az igazság védelmét az államhatalomra bízzuk”. Így: A mindenkori hatalom képviselői „azt fogják igazságként védelmezni, amit hasznosnak tartanak igazságként elfogadtatni a polgárokkal. S ezt az állami igazságot azok fogják legkönnyebben elfogadni, akik közömbösek az isteni igazság iránt, akik éppoly könnyen engedelmeskednének egy pogány fejedelem parancsainak is.” Ha a hatalom fogja meghatározni, mi az eretnekség, akkor „a politikai nonkomformizmust fogja vallási disszidenciaként üldözni”.
És ami a hitbéli igazságra igaz, az a történelmi igazságra szintúgy.
Szakály minapi MTI-interjúja szépen mutatja, hogy működik ez. Például az lenne az ő feladatuk, hogy a nemzet a 2. magyar hadseregről megtudja: „nem igaz az, amit az ötvenes–hatvanas években hangoztattak, miszerint a magyar katonákat vezetőik »odadobták« volna az ellenségnek”.
Nos, ami tényleg nem igaz, azt független történészek már rég megcáfolták. Ehhez a miniszterelnökségi államtitkár által felügyelt kincstári történész már csak a kincstári elhallgatást teheti hozzá. Annak elhallgatását, hogy ennek az „odadobási” elméletnek Nemeskürthy István volt az apostola, akit ma hivatalosan éppúgy istenítenek, mint istenítette egykor ő számos írásában Aczél Györgyöt. A kádári hazugságokból a Nemeskürtyket (önmagával és karrierista kollégáival együtt) kihazudni – ez lesz Szakály egyik feladata.
Egy másik meg a szerecsenmosdatás. 1941-ben nagyjából 18 ezer embert átlöktek a keleti határon, hogy Kamenyec-Podolszkijba szállítsák őket, oda, ahol a német Einsatzgruppék igyekeztek egyébként is egy szálig kiirtani a zsidókat. A kitelepítettek között volt egy csomó magyar állampolgár és sok hontalannak minősülő régi magyarországi lakos, köztük trianoni menekültek, akik a zsidóságukra való tekintettel nem kaptak állampolgárságot, vagy megfosztották őket attól.
A kitelepítéseket elsősorban a németek tiltakozása miatt állították le, akik dühösek voltak, hogy hiába irtják ki a helyben lelt zsidókat, ha Magyarországról új és új irtanivalók érkeznek. A magyar hatóságok sokkal nagyobb arányú deportálást terveztek. A kiűzöttek döntő részét német specialisták mészárolták le. Az életben maradt kevesek egy részét magyar fegyverekkel ölték meg, amikor megpróbáltak visszaszökni a hazájukba. E kis epizód ezentúl nem minősül deportálásnak, csupán sima idegenrendészeti eljárásnak. Ez lesz ezentúl a magyar Veritas.
