Az elmúlt két évtized magyar gazdaságpolitikáját szokás jellemezni azzal a többé-kevésbé korrekt megállapítással, hogy minden forintnyi GDP-bővülésért kétforintnyi adósságnövekedéssel fizettünk. 

Az Orbán–Lázár-különítmény ennél rosszabb üzletet kötött Putyinnal: egyszázaléknyi gazdaságélénkítésért (ez lenne szerintük a paksi bővítés közvetett haszna) odaadták a GDP tíz százalékát, mellé a gazdasági – és talán a politikai – függetlenségünk egy ismeretlen méretű szeletét.

Amikor a Mandiner arról ír: „érdemes kétszer meggondolni, hogy ha eleve ilyen szűk a mozgásterünk, jó ötlet-e további évtizedekre még jobban Moszkvához kötni magunkat”, a Jobbegyenes pedig így: „jó lenne hinni, hogy a keleti nyitás azt jelenti, hogy a piacunkat nyitjuk meg – és nem a lábunkat tesszük szét”, akkor okkal lehet arra következtetni, hogy a jobboldali táborban nagy a zavar (egy jellemző hozzászólás a kommentfolyamból: „ilyen sajtó mellett nem lehet értelmes hintapolitikát folytatni”). Úgy fest, a keleti szél váratlanul befújt az ablakon egy témát, amely nem a szokásos törésvonalak mentén osztja meg a politikailag aktív közönséget, és alkalmas lehet a közhangulat érdemi módosítására. A Fidesz mindenkinél jobban tudja, hogy léteznek ilyen témák: egy kormányzás az ölébe hullott, legalább két biztosnak hitt győzelme pedig elúszott egyen-egyen. 1993 végén 40 százalékos népszerűséget mértek neki, aztán jött a székházügy, vitte az ártatlanság mítoszát, és ’94 tavaszán nagyon kellett kapaszkodnia az öt százalékért is. 1997 végén az MSZP állt 30-40 százalékon (a Fidesz sokkal lejjebb), ám februárban egyedül a vízlépcsőbotrány kilenc százalékot vitt el a szocialistáktól, és Orbán Viktor a kisgazdákkal összefogva máris kormányon találta magát. 2001–2002 fordulóján a Fidesz vezetett erősen, de Kövér köteles beszéde, illetve az MSZP a 23 millió románnal fordítani tudott.

Ha most a semmiből előugró atomerőmű-bővítés tartósan napirenden marad, Orbán úgy járhat Pakssal, ahogy Horn Bőssel. Ráadásul egy másik, a Fidesz számára kommunikációs szempontból kezelhetetlen üzenet is bekerült ezekben a napokban a közbeszédbe: a jobboldali média a garantált alapjövedelem kérdésével ugyanúgy nem tud mit kezdeni, mint Brüsszel Moszkvára cserélésével. A Fidesz „szocdem” – rezsicsökkentő – kampánya léket kaphat: most el kell átkozniuk az ingyen pénzt azoknak, akik eddig a baloldali demagógiapatronokat pufogtatták a rezsiharcban. A politikai kommunikációban öt éve verhetetlennek látszó Fidesz egy héten belül kétszer kapott sakkot: két új ajánlat került az asztalra a nemzeti jövedelem radikális újraosztásáról, és mindkettő készületlenül találta a „nemzeti oldalt”. A gödröket maguknak ásták, ami azonban a tényeken nem változtat: az olcsó energiától a legdrágább – és ráadásként orosz – erőműig vezető úton kevesebb embert tudnak magukkal vinni, mint remélték. Ez (és nem az ellenzéki egymásba borulás) a kampány igazi fordulata.