Emlékmű, történelem, kánon
Könnyen belátható: ha azt mondjuk, és emlékműbe kövülve hirdetjük, a „németek megszállták” az országot, akkor egyben azt is sugalljuk, hogy ami a megszállás után történt (lásd deportálások: 1944. május 15.–július 6.), az nem a mindenkori magyar kormány és a magyar társadalom felelőssége, hanem a megszálló hatalomé, mely csak eszközként használt fel egy magatehetetlen apparátust.
Ha az új magyar alaptörvény nem fogalmazna egyértelműen, akár ezen értelmezés helyett lehetne más értelmezést is adni az emlékműállítás gesztusának. Úgy is interpretálhatnánk: a magyar kormány mindössze fejet hajt az áldozatok előtt, és elhatárolódik a március 19-e után történt borzalmaktól egy ilyen emlékművel (lásd Miniszterelnökség közleménye, 2014. január 2.). Csakhogy 2011. április 18-án a magyar választópolgárok által megválasztott parlament egy olyan alaptörvényt fogadott el, amelynek bevezető hitvallásában a miheztartás végett deklarálják, hogy Magyarország „1944. március 19-én elvesztette önrendelkezését”. Ennél egyértelműbben fogalmazni – ráadásul hazánk legfontosabb jogi dokumentumában – nem lehet.
Az emlékmű kapcsán sokan azon polemizálnak, hogy helyes elnevezés-e a „megszállás emlékmű”. A németek megszállták az országot? Vannak, akik szerint nem, mások szerint igen – és többé-kevésbé magam is ezzel az állásponttal tudok könnyebben azonosulni. Mély meggyőződésem szerint azonban a kérdés tétjét csorbító óriási hiba az emlékmű, az említett alaptörvényi felvezetés, akár az utóbbi időben egyre több helyen, egyre több alkalommal felmerülő felelősségmaszatolás kérdését egy történelmi esemény definíciója fölötti parttalan vita irányába terelni. Ha ezt tesszük, a lényeget kerüljük meg. Egyetlen mérvadó történész, magára adó történelemismerő, közgondolkodó, szalonképes politikai döntéshozó sem állítja, állíthatja, hogy a teljes magyar politikai elit és tulajdonképpen a magyar társadalom többsége, a korabeli magyar értelmiség és véleményformálók ne lettek volna felelősek azért a tömeggyilkosságért, amelyet a magyar közigazgatás aktív, tevőleges, sokszor közönséges anyagi érdekektől vezérelve vitt véghez. Senki nem állíthatja, mert aki ezt teszi, az automatikusan kiírja magát az európai kultúrából. Mint ahogy azzal kapcsolatban sem tettetheti magát senki vaknak, süketnek, korlátozott szellemi képességűnek, hogy a ’44-es deportálások, nem mint derült égből a villámcsapás sújtották a magyar társadalmat. Egy olyan folyamat tragikus beteljesülése ez, amelyre – ahogy azt Ungváry Krisztián könyvében (A Horthy-rendszer mérlege) nagyon helyesen összefoglalja – két évtizeden keresztül készült Magyarország. Az első, 1920-as zsidó törvénytől 1944-ig. Nem szabad úgy tenni tehát, mintha egy történészszakmai kérdésről, vitáról lenne szó. A tények dokumentálva vannak. Itt másról van szó. Egy olyan maszatolási törekvésről, amelynek jelentős hagyományai vannak a Kárpát-medencében.
A nemzet felelősségének opálossá tételét már a kommunista államhatalom megkezdte. A fiatal diktatúra nagyon hamar felismerte, hogy érdeke a tények elhallgatása és megmásítása, egy olyan narratíva megalkotása, amely jobb esetben nem beszél a múltról (hiszen a világforradalom beteljesülésével úgyis legyőzzük), vagy ha beszél, akkor a felelősséget egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a fasiszta németekre terheli. Ezt kellett tennie, mert tabula rasát akart teremteni. Együtt akarta látni a pártban a pitiáner kisnyilas gyilkosokat a kiszolgáltatott volt áldozataikkal, túlélőkkel. Így volt ez jó a hatalomnak: mindenkit kiszolgáltatott helyzetbe hozni, nem beszélni az igazság nyelvén, mert ha az igazság kiderül, akkor ez az újabb diktatúra morális legitimációját, egyenesen fenntarthatóságát veszélyeztette volna. Így látta jónak Rákosi, és ezt folytatta – saját legitimációs deficitjét elkendőzendő – Kádár is. Megvoltak a maguk szempontjai.
De mik a jelenlegi kultúrharc szempontjai? A jobboldali parlamenti többség és a körötte megképződött szellemi holdudvar egy jelentős részének nem titkolt szándéka, hogy új kánont alkosson. Új történelmi, új történelemszemléleti, új kulturális kánont. Ezen ambíciót pedig az a meggyőződés hajtja, hogy az 1945 előtti jobboldali, konzervatív kulturális/történelmi kánonnak az új kánonalkotó kommunista rezsim annak idején nem a kritikáját adta, hanem annulálta, kisemmizte, szemétdombra vetette. Ennek a történelmi sérelemnek, kisemmizettségérzetnek a következménye a kultúrharcos lendület, amely most azt sugallja, hogy az 1944/1945 után kialakított kánon illegitim, a nemzet fogalmával ellentétes.
A jelenlegi kormánytöbbség holdudvarának kultúra- és történelemszemlélete, illetve az ehhez tapadó, azt fűtő, sok esetben forradalmi elszántság abból a szorongásból táplálkozik, néha akár jogosan is, hogy a nemzet ügye, legkésőbb a kommün óta, de talán már 1918 óta a baloldal és a sokszor azzal azonosított zsidóság számára nem fontos, elvetendő. Az ország területi, gazdasági és szellemi autonómiájának problémája nem probléma, hanem meghaladott, avíttas, reakciós maszlag.
Számos kézzelfogható jele sorolható ennek a szorongásból táplálkozó, kapkodó, sokszor irracionális erőfeszítésnek. A ’44 utáni események felelősségének elmaszatolása, egyik velejáró eleme ennek a – velejéig káros – törekvésnek.
Mindez azonban, és ezt szánom írásom leglényegesebb mondanivalójának, nem zsidó – magyar, antiszemita magyar – anti-antiszemita magyar diskurzus. Horthy és a Horthy-rendszer felelősségének kérdése, a tanulságok levonása érdekében tett őszinte szembenézés kérdése nem szabad, hogy egy zsidó–magyar szembenállás elbeszélésének mocsarába süllyedjen (amelyben jelenleg legalább mellkasig tapicskolunk).
Eltelt hetven év. Egyre kevesebb a túlélő. Nincsenek már érdemben számon kérhető bűnösök, néhány rozzant, kontinenciazavarokkal küzdő nácit leszámítva. A szembenézés tehát nem jogi vagy jóvátételi szempontból fontos. Egyedül azért elengedhetetlen, mert ha az össznemzeti tudat nem jut el egy olyan közmegegyezéshez, amelynek birtokában közel egy évszázaddal ezelőtti nemzeti tragédiákat lenne képes kiengedni a politika fogságából, nem jut el abba a szellemi elysiumba, ahol az együttélés és a jövő iránti közös felelősség érdekében szembe tudna nézni, a tanulságokat levonva elemezné a múltat. Így nemcsak saját nemzeti öntudatát és történeti emlékezetét dörgöli sárba, hanem saját jövőjét is végérvényesen a megküzdetlen traumák és bűntudatok csapdájába zárja.
Nekem, magyar zsidónak, holokauszttúlélők harmadik generációjának, egy kétszáz éve magyar zsidó család sarjának, egy olyan fiatalembernek, akinek szocializációja nagyobbrészt a rendszerváltozás utáni időszakra esett, egyszerre röhejes, ijesztő, kilátástalan, eltávolító, megindító és szomorú ennek a rövidlátó morális koncepciótlanságnak a tapasztalása. Ugyanakkor mint zsidó közösségi vezetőnek, meggyőződésem, hogy ezen az úton nem szabad még egyszer végigmenni. Tettük ezt már annyiszor. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egész magyar nemzetet érintő kérdés a zsidó és nem zsidó társadalom hadonászásává legyen silányítva, zsidó nem zsidó problémává legyen leegyszerűsítve.
Az a stratégia, amely a Horthy-korszak felelősségét szépészetileg korrigálja, alakformálja vagy egyenesen meghamisítja, nem a mi, nem a magyar zsidók lelki békéje miatt elfogadhatatlan, hanem azért,mert egy egészséges, önkritikus, de egyben előre (is) tekintő nemzeti öntudat megteremtését ássa nagyon hosszú időre alá.
* A szerző a Tett és Védelem Alapítvány elnöke.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
