A kis Ludassy Mari már akkor is Schiller Don Carlos-át kedvelte, amikor még egészen másokat kellett volna kedvelnie. Ám az a pillanata már akkor sem tetszett neki, amikor Posa márki arra kéri Fülöp királyt, hogy „Adja meg a gondolatszabadságot!”

„Sokáig nem tudtam, hogy mi bajom van ezzel a kéréssel, lévén magam is a gondolatszabadság lelkes híve, mióta eszemet tudom. Mint annyi másra, erre is 1956 októberének napjaiban döbbentem rá: »Nem kérjük, követeljük!« – kiáltotta valaki a tömegből, már nem is tudom, milyen programpont kapcsán.” Nem lehet kérés és adás tárgya, ami nekünk „elidegeníthetetlen természetes jogunk”. Ludassy Mária, a filozófiatudomány későbbi doktora akkor 12 éves volt. Most lett hetven. Isten éltesse!

Egész életében azokkal foglalkozott, akik a szabadság és a szabadelvűség gondolatát az európai kultúrába beledolgozták. Akik Európát a feudalizmus mélyéből fölvilágosították. Ő fordította le a francia és az angol felvilágosodás számos alapművét, Hobbest, Hume-ot, Rousseau-t, Condorcet-t stb. A felvilágosodással világította át a kádári diktatúrát olvasói és tanítványai számára. Végtelenül szórakoztatóan. „Csúfondáros párhuzamokkal” voltak tele a munkái és az előadásai, ahogy a tiszteletére rendezett konferencián Krokovay Zsolt fogalmazott. Szerintem nincs még egy szerző, akinek bibliográfiájában annyiszor szerepelne a szabadság szó. Annak a kötetének is, melynek előszaváből föntebb idéztem, az a címe, hogy „A toleranciától a szabadságig”. Még messze volt a diktatúra vége, amikor ez a tanulmány megszületett, már nem olyan messze, amikor a Világosságban az áthallásokra ráéhezve olvastuk. Mire viszont könyvalakban megjelent, már azzal kellett zárni az előszavát: „Nem nagy örömmel veszem tudomásul, hogy tanulmányom »aktuálpolitikai« áthallásai nem szűntek meg az 1990-es években sem”. Most meg már lassan belesüketülünk azokba az áthallásokba. A „csúfondáros párhuzamokra” emlékeztető előadásához Ludassy Mária egy újabb csúfondáros párhuzamot kapcsolt: Louis de Bonaldtól, a kőkonzervatív francia politikustól idézett, akit az ifjúkori önmagát császárra cserélő Napóleon egyetemi tanácsa élére állított. Ezt: „A bölcs politikus nem filozófusokat, hanem alkoholistákat akar alattvalóknak, mert azokkal sosincs akkora baj.”

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy Ludassy Mária ne tudna disztingválni, ne ismerné föl a párhuzamosságokban a különbségeket. Három évvel ezelőtt, mint emlékszünk, s mint arra a konferencián Perecz László is igen szellemes előadásban emlékeztetett, az orbánista lakájsajtó aljas és hatalmas rágalomhadjáratot indított a magyar filozófia jelesei ellen, melynek minden eleme hazugságnak bizonyult. Akkor nyilatkozta Ludassy Mária: „Rosszabb ez, mint a ’73-as »filozófusper«. Akkor legalább »elvi üldöztetésről« volt szó: aki nem marxista, az alkalmatlan. Most az vált »alkalmatlanná«, aki alkalmatlannak tartotta Borost az igazgatóságra. Amúgy a hetvenes években engem is értek retorziók liberális nézeteim miatt. De én már nem kerültem utcára, más munkakörbe helyeztek át. (...) A kádári diktatúra a vége felé már képes volt racionálisan mérlegelni. Csakhogy a jelenlegi orbáni vezetés nem európai diktátorként, hanem ázsiai despotaként viselkedik. (...) Nem a racionális politikai érdek vezérli, hanem a feltétlen hódolat iránti vágy. (...) A zsarnok a bosszúról akkor sem mond le, ha az értelmes érdekei ellen van.”