Mostanában újra elővettem az első világháborúról szóló regényeket, tényirodalmat. Szeretném megérteni, hogy mi vitte rá az önkénteseket, Jánost, Johnt vagy Hanst, hogy otthagyják a kényelmes szalonokat, a gyárat, a földet, netán az iskolát, és ölni induljanak.

ValóVilág6

Előbb talán a lelkesedés, később a gyűlölet, majd legvégül a közöny. Az elsőt és utolsó értem, a középsőt nem. Honnan jön? Mi támasztja fel? Mi fordítja egyetlen közös cél felé? Számomra is meglepő, hogy a válasz manapság, a mai Magyarországon kezd körvonalazódni. Olvasom például a Való Világ most kezdődött hatodik idénye körül kibontakozó gyűlölethullám bejegyzéseit.

Baseballütőket, kőbányát, robbantást, gyújtogatást javasolnak a kommentelők. Tény: az idei széria „játékosai” már nagyon messzire kerültek az első valóságshow mai szemmel választékos öltözetben és kidolgozott etikettel érkező szereplőihez, bár ők is megosztották annak idején a nézőket. Több internetes portál is írta: nincs mit csodálkozni, azóta jócskán megnőtt az ingerküszöbünk.

És arra is van nagyon egyszerű megoldás, hogy ne tömködjék a fejünket efféle műsorokkal: ne tessenek odakapcsolni. Nézettség nélkül minden kereskedelmi tévé lehúzhatja a rolót ugyanis. És a konklúzió: nem tudjuk a helyükön kezelni ezeket a műsorokat. De nem csak ezeket. Nem tudjuk a helyén kezelni a szegénységet, a hajléktalanokat, a bankokat, az épp csak tisztes nyomort nyújtó segélyeket. Semmit. Nem tudjuk a helyükön kezelni a nőket, a zsidókat, romákat, homoszexuálisokat.

A kultúra sem kultúra már többé. Nem tudjuk a helyükön kezelni a velünk egyet nem értőket, hozzánk nem passzoló elveket. Ma ebben az országban pillanatok alatt csap fel valaki vagy valami körül a gyűlöletté fajuló ellenszenv. Pusztuljon minden, ami egy kicsit is más, mint mi. Ami egy kicsit is kikezdi a komfortzónánkat. Nincsenek megoldásaink. Csak az erőszak valamilyen formája. Hol szóbeli, hol fizikai.

Mintha elpattant volna bennünk valami. A normalitás nem divat, aki erről papol, gyáva és megalkuvó, fizetett bérenc. Csak annak hiszünk, aki látható és érezhető romboló erővel mondja a magáét. És nem tűri az ellentmondást. Aki olyan szenvedéllyel gyűlöl, ahogy mi, mert egyre kevésbé vagyunk képesek elviselni önmagunkat. Egy jobb világban a távirányítóval oldják meg az efféle helyzeteket, vagy elővesznek egy könyvet. Nevetnek egyet a szomszéddal.

Nem mondom, hogy ez a Magyarország már nem létezik. Csak épp hallgat. Mert nem tehet mást. Érzi, ha belép ebbe a gyűlöletfolyamba, ő maga is célponttá válik. Ezért óvatos. Arra játszik, hogy majd ez a vihar is elül. Pedig ha így folytatódik, lassan csak annyi választásunk marad, mint azoknak száz évvel ezelőtt: vagy ő, vagy én. Mert sosem az első golyóval indulnak a háborúk. Akkor már javában tartanak.

A rendszerváltás (és a mai Magyarország) nagy kérdése nem a jólét vagy a boldogulás volt. Hanem az, hogy a fárasztó egypártrendszer, egyengondolkodás után el tudjuk-e majd viselni a szabadságunkat adó sokszínűséget. Az örökös választás súlyát. Vagy megint visszamenekülünk a közös gyűlölet sáncai mögé. Vagy valami még rosszabb felé indulunk.