1992 óta élek Amerikában, immár kettős állampolgárként. A fiam 2002-ben született New Yorkban. Mint egyedülálló anya, többször is hazahoztam, hogy megszerettessem vele Magyarországot is.

Legutóbb lehetőséget adtam neki, hogy ha tetszik, egy évet Magyarországon tölthetünk: járhat az amerikai iskolába, azzal a feltétellel, hogy mélyebb ismereteket szerez a magyar kultúráról, szokásokról, és megtanul magyarul. Ez év július 23-án érkeztünk meg. Egy héttel később elmentem az iskolába, hogy diákigazolványt kérjek, mivel a BKV felhívta a figyelmünket, hogy a diákbérlet csak igazolvánnyal érvényes.

Bementem a II. kerületi okmányirodába, de csak hogy megmondják, mi az eljárás az igazolvány kiadásához. Legnagyobb megdöbbenésemre egy hatalmas irathalmazt nyomtak a kezembe azzal, hogy: először is nekem kell egy lakcímkártya, de ezt csak úgy kapom meg, ha van érvényes személyi igazolványom, de a személyi igazolványt csak úgy állítják ki, ha bizonyított, hogy tényleg magyar vagyok (annak ellenére, hogy 2013 áprilisáig még érvényes magyar útlevelem volt), tehát már beletettek egy visszahonosítási kérelmet is…

És majd ha én kész vagyok, utána jöhet a fiam dolga is, végigmegyünk ugyanezen a procedúrán vele is, egészen az anyakönyvi kivonat kiállításáig. Teljesen összeroskadva tántorogtam ki a hivatalból. Három hónapos, kínkeserves levelezés következett, melynek során az egyetlen helyes információ, amelyet a közigazgatási minisztériumtól kaptam, az egyik kormánybiztostól származott: ő arról tájékoztatott, hogy semelyik fent leírt procedúra nem lett volna szükséges ahhoz, hogy a fiam diákigazolványt kapjon.

Bárki, aki Magyarországon tanul, jogosult rá. Viszont itt következett az, ami megrengette abbéli hitemet, hogy helyes döntést hoztam-e, amikor úgy határoztam, egy éven át megismertetem a fiamat a hazámmal – a hazájával. Kaptam ugyanis egy idézést a gyámhivataltól, amelyben szigorúan felszólítottak, hogy jelenjek meg a színük előtt, mert egyébként komoly büntetés fenyeget. Mint kiderült, a magyar állam a Rákosi-kormány fénykorában meghozott 1952. évi IV. törvény 41. § (1) alapján kötelezheti az állampolgárait arra, hogy törvényszerűen hazudjanak.

Egész egyszerűen: a fiam magyarországi anyakönyvezése csak úgy lehetséges, ha kitalálok neki egy apát. Számomra egyszerűen érthetetlen, hogy a magát demokratikusnak hirdető magyar állam hogyan tarthat fenn és védhet meg egy még kommunista időben meghozott és a mai napig is aktívan használt törvényt, miközben a miniszterelnök szerint azokban az időkben a kormány, a törvények semmibe vették az egyént, az egyén szabadságát.

Ami még megdöbbentőbb, hogy nem elég, hogy még mindig hatályos egy ilyen törvény, de senki sem látja át, hogy milyen diszkrimináló, ezenkívül emberileg, személyiségben és a gyermekre nézve is sértő, megalázó, és – a deklarált céllal ellentétben – több hátrányt, mint védelmet jelent. E törvény alapján a kormány megbélyegez engem: morálisan nem egyenértékű személynek tekint, megsérti az alapvető szülői jogomat, és önkényesen eldönti, hogy milyen védelem kötelező a családomnak, annak ellenére, hogy semmiféle érvet nem tud felhozni, miért szorul védelemre a fiam.

Ugyanakkor felhívja a fiam figyelmét, hogy egy kitalált apa személye nélkül ő hátrányos helyzetben van. Ez a törvény a nőkre nézve megalázóan diszkrimináló, emberi és családi jogokat sértő, elfogadhatatlan. A törvény kijelenti, hogy egy anya magában semmit sem ér. Kíváncsi vagyok, hogy a jogszabály ugyanígy rendelkezik-e, ha egy egyedülálló férfi nevel gyereket, és az anya ismeretlen! Követelik-e ott is, hogy a férfi kitaláljon egy fiktív anyát? Mélységesen sajnálom, hogy ezzel a törvénnyel nem voltam tisztában, mielőtt elhatároztam, hogy egy év munkát kihagyok, csak azért, hogy itt éljünk, és a fiam megismerje Magyarországot.

Roppant furcsának találom, hogy képtelenség pontos útmutatást kapni azzal kapcsolatban, immár az egész ügyintézési rend ismeretében, miért nem tudom visszavonni az anyakönyvezési kérelmemet. Ha én ennek a törvénynek a tudatában vagyok, sohasem engedtem volna a fiam anyakönyveztetését! Én abban a hitben érkeztem Magyarországra, hogy különleges alkalmam lesz bemutatni a hazámat a fiamnak, és megszerettetni vele. Micsoda jó esély lehetett volna népszerűsíteni a hazát a már nem itt élőknek!

Ehelyett semmi mást nem kaptunk a végtelen hosszúságú és pokoli fordulatokat tartogató ügyintézés során, csak megalázást, az irodákban pedig szakmailag hozzá nem értő, de annál inkább udvariatlan hozzáállást tapasztaltunk, mióta itt vagyunk. Roppant elszomorító a különféle intézmények elkeseredett erőfeszítése azzal kapcsolatban, hogy mind engem, mind a gyermekemet a még kommunista időben létrejött megalázó és diszkrimináló törvény alá kötelezzenek. Az új alaptörvény gyönyörűen kinyilvánítja, hogy „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét”.

De ennek ellenére foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Négy minisztérium és ki tudja hány államtitkárság dilettáns módon dobálgatja hónapok óta az ügyünket. A válaszok, amelyeket kapunk, egy amatőrtől is szégyenteljesek, nemhogy végzett jogászoktól. Legjobb esetben is hiányosak, nem a megfelelő jogszabályokra hivatkoznak, nem hajlandók szakszerű, részletes állásfoglalást adni. Olyannyira fontos a mundér becsületének a megvédése, hogy – csak a példa kedvéért – már a harmadik helyről is azt hallom: az egyetlen megoldás az anyakönyvezés megsemmisítésére, hogy a fiam mondjon le az állampolgárságáról (érdekes, mivel de facto nincs is neki).

Ez kívánatosabb megoldás a kormány számára, mint esetleg elismerni, hogy ennek az eljárásnak a során szinte minden folyamatában hibát követtek el, és ne adj’ isten összefogóan átnézni a törvényeket, jogszabályokat, szakértelemmel autentikusan interpretálni a gyermek mindenek feletti érdekét. Huszonegy éve élek külföldön, az Amerikai Egyesült Államok teljes jogú szavazó állampolgáraként. Milyen jogokat követelhet még a magyar állam magának a gyermekemmel kapcsolatban? A jogszabályok homályosak, elavultak, nem szankcionálhatók, és sok esetben teljesen használhatatlanok.

Milyen jogon kritizálja a kormány a szomszédos országokat, mondván, semmibe veszik az ott élő magyarság jogait, amikor itthon ez a kormány ugyanazt teszi, csak még sokkal szemérmetlenebbül? Még úgy is megengedi magának, hogy sértő, megalázó törvényeket erőszakoljon ránk, hogy nem is élünk ennek az államnak a területén. A beszámolómnak főleg az volt a célja, hogy felhívjam a külföldön élő honfitársaim figyelmét: óvatosan kell értelmezni a magyar állampolgárság felvételét, mert a kormány megtévesztő módszereket alkalmaz, és utána csak a szükségesnél jóval kegyetlenebb választást enged a jogorvoslatra.

Ugyanakkor a miniszterelnök úrnak pedig azt üzenem, hogy a külföldön élőktől a magyarság szeretetét/ápolását nemcsak a médiában kell kérni, elvárni, demagóg módon erőltetni – a hivataloknak is meg kell tenniük mindent. Ha valaki egy nagy horderejű döntést hoz csak azért, mert úgy gondolja, hogy a leszármazottjának is kötődnie kell az ő hazájához, akkor igenis megérdemli, hogy tiszteletben tartsák a személyiségi jogait. Alakítsanak ki olyan körülményeket, hogy egy egyszerűnek és talán még nagyszerűnek is tűnő ötlet – mint felébreszteni a hazaszeretetet a már nem Magyarországon élőkben – ne fulladjon ilyen rémálomba.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

*A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.