Elképzelni nem tudom, mit, és főként kit vártak sokan a baloldali-liberális (netán konzervatív) választási szövetségtől. A Fidesz, persze továbbra is a bukott baloldal „odakozmált” politikusairól beszél, a hazudozó Gyurcsány-korszak újjáéledéséről, amit legfeljebb azzal fejel meg, hogy „nyilvánvaló”: ezek a családi adórendszert, a rezsicsökkentést, a gyed extrát elvennék a családoktól. Finnyásan fanyalog azonban még az is, aki az utóbbi hónapokban mást sem skandált, csak összefogást.

Tényleg úgy állt össze ez a szövetség, ahogyan összeállt – az utolsó pillanatban, némi megkeseredettséggel. Azokból állt össze, akik vannak – akik nincsenek, azokkal nem lehet. Tudomásul kellene venni, ennyire volt képes a magyar társadalom demokrata fele, annak politikai elitje. Ez van, nem muszáj szeretni, de…

... Ezt a szövetséget nem Mesterházy, Gyurcsány, Bajnai, vagy Fodor hozta létre, hanem a Fidesz. Akkor, amikor 2011-ben a Ház elfogadta az egyfordulós választási rendszert, amellyel a pártokra ráhúzta – a győzelemhez nélkülözhetetlen – választások előtti koalíciókötés kényszerzubbonyát. Orbán Viktor alighanem abban bízott, hogy az „elmúlt nyolc évről” szóló vitákban önmagát felemésztő ellenzékkel szemben simán megmaradhat a hatalomban, végleg megerősítheti a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Kétpárti parlamentet akart, amelyben a harmadik résztvevő, a Jobbik az ő szélsőségességében is „kezelhető” játszótársa. Az új helyzetben valóban kétpárti+Jobbik (de a Fidesznek kényelmetlenül sokfrakciós) parlamentnek nézünk elébe. Csakhogy a törésvonal nem bal- meg jobboldal között húzódik majd, hanem demokraták és autokraták között.

Addig is: szélesre nyitva a szövetség hitelesebben teheti a rendszerről szóló népszavazássá a parlamenti voksolást. A kép fekete-fehér: vagy a tekintélyelvű, „keleti” rendszer folytatása, vagy váltás a polgári demokratikus nyugati útra. Ezzel az is eldől, megkapja-e immár a teljes demokratikus oldal a választóktól az MSZP–SZDSZ által 2002 és 2010 között elfecsérelt bizalmat és lehetőséget, hogy a IV. Köztársasággal új politikai korszakot nyitva modernizálja az országot.

Ha megkapja a felhatalmazást, a kormányzáshoz mérhetetlen önuralom, együttműködési készség kell majd, amit biztosíthat a Fidesz–Jobbik nyomása alatt összepréselődő sok frakció kontrollja. Meglehet, a koalíció nem kap többséget, ám akkor még mindig elegendő erőt szerezhet ahhoz, hogy szigorúan ellenőrizze a Fideszt.

Ha pedig súlyos vereséget szenved, úgy tudomásul kell venni, hogy a nemzet többsége egy Európában elszigetelt, szociálisan szétesett, növekedési potenciálját vesztett, tekintélyuralmi országban, négymillió létminimumon nyomorgó társaságában szeret és akar élni. És nem kíváncsi az egész demokrata gyülekezetre. Ehhez a kényszerzubbonyhoz képest kicsinység, hány „odakozmált” politikus bukkan fel a következő törvényhozásban.