A várólisták rövidítéséről
A leghosszabb várólistával rendelkező kórházak között egymilliárd forintot osztott szét a kormány. A cikk szerint nyolcmilliárd kellene az összes várólista „eltüntetésére”. Vajon a várólisták hossza ténylegesen jelzi a hazai egészségügy gondjait? Megoldaná ezeket nyolcmilliárd forint? Nem igazán.
Az úgynevezett központi várólistán a szervátültetések, a PET-CT- és a gammasugár-sebészet szerepel. A kötelezően vezetett intézményi várólisták nagyon szűk szakmai területekre korlátozódnak. A sebészet körében például csak az epekövesség és a sérvműtétek kerülnek várólistára. Nincs reális kép például arról, mi a helyzet a daganatos betegekkel.
Érdemes röviden áttekinteni Magyarország egészségügyi helyzetének néhány jellemzőjét. A születéskor várható élettartam tekintetében a WHO adatai szerint a vizsgált 45 ország közül hazánk a 31. helyen áll (nők: 78,4, férfiak: 70,2 év.) Ez nem olyan rossz, az utóbbi évtizedekben folyamatos javulás látható. A rákhalálozás viszont elképesztő. A százezer lakosra jutó 333 férfi- és 178 női halálozási adat kiemelkedően a legrosszabb Európában (Eurostat Statistics Database, 2012).
Ebben számos tényező játszik szerepet (hatékony szűrővizsgálatok hiánya, életmód, környezeti hatások stb.), de csak a két legfontosabb körülményre hívnám fel a figyelmet. Ez a diagnosztika és az eredményes kezelés. A daganatok gyógyításának elemi feltétele a korai kórismézés. Ebben a tekintetben Magyarország elmaradása riasztó. Mind a CT-, mind az MRI-készülékek száma Magyarországon egyharmada az európai átlagnak.
Az még hagyján, hogy Görögországban ötször, illetve hétszer több a korszerű készülék, de például Szlovákiában is kétszer annyi, mint nálunk. Mit jelent ez? Csak annyit, hogy nincs esély a daganatok korai felismerésére. Ezekre a vizsgálatokra a betegek két-három hónapot várnak, de az egyszerű ultrahang sem érhető el egy hónapon belül. És akkor még nem esett szó az esetleg szükséges endoszkópiáról, szövettani mintavételről, leletezésről. Az eredmény az elkésett műtét, az inoperabilis beteg és a palliatív onkológiai kezelés. Az első hely az európai daganatos halálozási listán.
2013. november 21-én a Napi.hu konferenciájának onkológiai kerekasztalán az OEP 2011–2012-ben végzett felmérése alapján az onkológiai kezelésben részesült betegek túlélési eredményeit lehangolónak tartották. (Orvosok Lapja, 2013/12, 38. l.) Ez természetesen nemcsak a kemoterápia hibája – Magyarországon a legkorszerűbb kezelési protokollokat alkalmazzák –, hanem a késői kórismézésé. Azért persze az onkológia sem áll annyira fényesen, a Semmelweis Egyetemen például nincs sugárterápiás készülék.
A másik ok az ellátás hiánya. A daganatok leghatékonyabb kezelése a sebészi ellátás. A magyar egészségügy legrosszabbul finanszírozott területe a sebészet. Minden kórházban „ráfizetéses”. Ez az eufemisztikus szóhasználat csak a hazai viszonyokra érvényes, határainkon túlra tekintve, nemzetközi összehasonlításban a magyar sebészet a korszerű kezelések valós árának átlagosan egyötödéért kénytelen tengődni.
Legalább ennyire fontos a tvk, azaz a teljesítményvolumen-korlát. Ez minden kórház számára havi kiadási limitet jelent. Ez alól nem képez kivételt sem a daganatos sebészeti eset, sem a nagy intézetek speciális betegellátása. Hiába lenne képesség vagy szándék több beteg kezelésére, a rendszer ezt tiltja. Nincs igazi érdek a hatékony gyógyításra, mert a finanszírozó nem ezt honorálja. A kórházak esetenként ügyeskedni próbálnak: ha tehetik, a kevésbé ráfizetéses eseteket részesítik előnyben.
Tehát nyolcmilliárd forint nem elég a várólisták megszüntetésére, mert ezek önmagukban nem jelzik az egészségügyi ellátás számtalan finanszírozási gondját. Olyan szakmai, szervezési egyensúly megteremtése lenne a feladat, amelyhez nagyságrendekkel több pénz és átgondolt, az orvosi szempontokat messzemenően figyelembe vevő szellemi innováció szükséges.
Legfontosabb ezek közül a korszerű diagnosztikai kapacitás bővítése, az alulfinanszírozott szakmák jövedelmezőségének javítása, a tvk megszüntetése vagy legalább a szakmailag indokolt esetekben a korlát feloldása. Ha minden, az előzőekben felsorolt igény teljesülne, már csak egy kérdés maradna. Lenne-e elegendő szakember, aki a megteremtett technikai feltételeket és bővített kapacitásokat optimálisan használni képes?
A szerző egyetemi tanár
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
