Nem vagyunk se gyarmat, se banánköztársaság – sejlik fel kormánypárti megmondóemberek mantrája, miközben a TV2 eladásának emblematikus tranzakcióját gondolja végig az ember. Ha komolyan vesszük a sajtó mint negyedik hatalmi ág funkcióját, roppant rossz szájízzel vehetjük csak tudomásul, hogy egy nagy kereskedelmi tévécsatorna eladása kapcsán annak vezetője és tulajdonosai válnak egy módfelett homályos üzlet főszereplőivé. Eközben több százezer magyar ember tájékozódik a közéletről egy ilyen háttérre támaszkodó csatorna híradójából, s valakinek még ezzel a presztízsveszteséggel együtt is megéri. Csak hogy ne derüljön ki: hogyan, miért és kinek az érdekében lettek a csatorna tulajdonosai.

Nálunk Magyarországon ez utóbbi az igazán adekvát kérdés, elvégre napi rutin, hogy bizonyos személyek kisebb és nagyobb cégek tulajdonosaivá lépnek elő, miközben egyértelmű, hogy erre nincs pénzük. Ez a magyar üzleti kultúra szerves része, már amennyiben ezt kultúrának lehet nevezni. Csak finnyog, aki a magántulajdon szentsége miatt aggodalmaskodik, elvégre egy-két szerencsétlen balesettől eltekintve még alig fordult elő, hogy a névleges tulajdonosok kilopták volna a céget az igazi tulajdonos alól. Itt, ha valaki vesz valamit, amire nincs pénze, nem jelenik meg nála hivatalból az adóhatóság, hogy jó napot, immár mind a négy lóláb kilóg, lenne-e kedves bemutatni, hogy legális jövedelemből tett szert egy vállalatra, nem, mondjuk, cigarettacsempészetből.

Most először érte el ez a cégszerzési módszer a hazai médiapiac csúcsait, e tekintetben történelmi az üzlet. Elnézve azonban a magyar sajtó és elektronikus média gigászainak tulajdonosi összetételét, ma már – sajnálatos módon – szinte mindegy, mi is a tulajdonos keresztneve. Már annak is örülhetnénk, ha eljutnánk arra a demokratikus szintre, mint Olaszország, ahol Berlusconié szinte minden, de legalább nem próbálják titkolni. Fintorogni maximum amiatt lehet, mert erős a gyanú, hogy e fura üzleti konstrukcióra azért van szükség, mert valakik többet akarnak, mint amit az általuk vagy barátaik által szövegezett médiatörvény megenged, de haboznak vállalni ennek politikai kockázatát. Inkább sunnyognak egy kicsit.

Az is történelmi persze, hogy pont azt kellene elhinnie a közvéleménynek: a német tulajdonos menesztés helyett kölcsönad pár milliárdot médiavállalata itteni főnökének, akinek regnálása első két teljes évében 15 milliárd forint veszteséget termelt a csatorna, a korábbi évi veszteség mértékét háromszorozva, majd négyszerezve. Ezt a szakembert hitelezik, hogy vásárolja meg a csatornát, mert majd a nyereségből úgyis visszafizeti a kölcsönt.

Vagy ez a sztori vérzik ezer sebből, vagy pedig a TV2 utóbbi éveinek könyvelése. A kettő együtt nem lehet igaz. Hogy mindebben egy német–amerikai cég a partner, azt üzeni: számukra gyarmat ez, de minimum banánköztársaság.

A TV2 székháza félhomályban