A kölcsönszerződés alapján (mint sok más szerződés alapján is) fizetési kötelezettség keletkezik, ezért arra a pénztartozás szabályai is irányadók; ezek olyan általános szabályok, amelyek attól függetlenül érvényesülnek, hogy az adott tartozás milyen szerződésből vagy egyéb kötelemből fakad. A kölcsönszerződés és a pénztartozás szabályai között nincs ellentmondás, egyik sem írja felül a másikat, hanem kiegészítik egymást. A devizahitelekkel kapcsolatos vitás kérdések egy része a kölcsönszerződés különös szabályai alapján válaszolható meg, az a kérdés azonban, hogy kinek kell az árfolyamkockázatot viselnie, nem a tartozás jogcímére (a kölcsönre), hanem a tartozás mibenlétére vonatkozó szabályok alapján válaszolható meg.

A modern társadalmakban mindenhol van pénz, az azonban időnként és helyenként változó, hogy mi tölti be a pénz szerepét. A devizahitelek felvételekor például senki sem lehetett biztos abban, hogy a magyar törvényes fizetőeszköz a hitel lejáratakor a forint lesz. Történelmi események (országhatár változása) és magánesemények (az adós vagy a hitelező költözése) befolyásolhatja azt, hogy egy adott tartozás törlesztésére milyen pénznemben kerül sor. Ezért hosszú ideje általánosan elfogadott a pénz két aspektusának, a tartozás pénznemének (a kirovó pénznem) és a teljesítés pénznemének (a lerovó pénznem) a megkülönböztetése. Ez nem valami magyar sajátosság; a pénz jogára vonatkozó angol nyelvű jogirodalom 1938 óta számos új kiadást megért alapmunkája is kifejti, hogy míg a kirovó pénznem a tartozás tartalmát határozza meg, a lerovó pénznem a teljesítés módját írja elő. „Ha nem tartjuk magunkat szigorúan ehhez a megkülönböztetéshez, könnyen juthatunk rossz döntésre az egyes esetek megítélésénél.” (F. A. Mann: A pénz jogi vonatkozása; 5. Kiadás, 207. o.; saját fordításban.)

Pontosan ezt a megkülönböztetést mulasztja el megtenni Róna Péter akkor, amikor – a kölcsönszerződésre vonatkozó szabályok hibás értelmezésével – azonosítja a szerződésben meghatározott (kirótt) összeget a ténylegesen fizetendő (lerovandó) összeggel. A tartozás összegének és pénznemének meghatározása a kölcsönszerződés szükségszerű eleme, a lerovó pénznemről azonban nem feltétlenül kell rendelkezni. A törvény alapján a felek rendelkezése (ún. effektivitási kikötés) hiányában a devizatartozást a fizetés helyén irányadó pénznemben, azaz itthon, jelenleg, forintban kell megfizetni. Ugyanezt mondta ki már az 1875. évi kereskedelmi törvény is, és egy klasszikus megfogalmazás szerint ez a pénztartozás „természetjogi erejű” törvénye (Szladits: Magyar magánjog, III. Kötet, 240. o.). És máris előáll a „devizaalapú hitel”, amely euróban vagy más idegen pénznemben van meghatározva, de forintban fizetendő (mind a folyósításkor, mind pedig a törlesztéskor). Nincs ebben semmi banki trükk, a jog ezt tekinti alapesetnek, abból az egyszerű megfontolásból, hogy általában a hitelezők azt kívánják kapni, ami az adott helyen a pénz.

Érthetetlen egyébként, hogy Róna miért támadja épp ezt a megoldást. Az árfolyamkockázat abból fakad, hogy bizonytalan, hogy a jövőben a devizában meghatározott adott fizetési kötelezettség teljesítéséhez mennyi forintra lesz szükség. A lényegét tekintve tehát nincs különbség a devizahitel és a devizaalapú hitel között: az árfolyamkockázat mindkét esetben szükségszerűen az adósokat terheli. Éppen ezért helyesen állapította meg a Kúria, hogy az úgynevezett devizaalapú hitel valójában devizahitel.

Nincs a hitelintézeti törvénynek egyetlen olyan rendelkezése sem, és egyetlen olyan ítélet sem született idáig, amely megalapozná azt a nézetet, amely szerint a pénzügyi szolgáltatások terén a szerződési szabadság nem érvényesül. Amint a Kúria is megállapította, kifejezett jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon állapítják meg szerződésük tartalmát, így a tartozás és a teljesítés pénznemét is. A jogalkotón van a felelősség, hogy megfelelő korlátokat helyezzen el ott, ahol ez szükséges. Ilyen korlát például az, amire a Kúria határozata is felhívja a figyelmet, hogy a bankok kötelesek az árfolyamkockázat tényéről megfelelően tájékoztatni az ügyfeleket. Az a kérdés, hogy a szabályozás megfelelő volt-e, vagy szigorúbb korlátokra lett volna szükség, felvethető, de az erről folyó vitát határozottan el kell különíteni a megkötött szerződések érvényességének kérdésétől.

Hiába kéri számon Róna Péter, a Kúriának nem kellett válaszolnia arra a kérdésre, hogy a bankok megfelelően mérték-e fel a hitelezési kockázatot, a hitelek fedezettségét. Ha a bankok ezen a téren hibáztak, az azzal jár, hogy pótlólagos tőkekövetelmény jelentkezik náluk; voltak is bankok, amelyeknél tőkepótlásra volt szükség, s azt a tulajdonosok végre is hajtották. Az előírások megsértése esetén a felügyeleti szerv szankciót is alkalmazhat. E kötelezettségekre azonban az adósok nem alapozhatnak igényt, nem róhatják fel a banknak, hogy „Miért nem nézted meg jobban, kinek adsz hitelt?” E szabályok tehát nem válhatnak a felek közötti jogvita tárgyává, így azok teljesítésével kapcsolatban a bíróságoknak nem kell állást foglalniuk.

Olyan kedvezőtlen gazdasági fejlemények következtek be, amelyeket sem az adósok, sem a hitelezők nem láttak előre. Ennek kockázatát mindkét fél a maga módján viseli: az adósoknak lényegesen terhesebbé vált törlesztési kötelezettségük teljesítése, a bankok hitelállományának pedig romlott a minősége, ami jelentős veszteséget okozott nekik. Feltehetően – a felügyeleti hatóságot és a jogalkotót is beleértve – mindenki levonja a megfelelő következtetéseket. A szerződések léte és érvényessége generális megkérdőjelezésének azonban sem alapja nincs, sem pedig a probléma megoldását nem szolgálja. Mindez régi igazság, közhely a jogászok körében (hasonló gondolatokat fejtett ki például dr. Bodnár Zoltán egyetemi docens a Népszabadság 2013. augusztus 24-i számában). Ezért a Kúriának csak az volt a dolga, hogy eloszlassa azt a kételyt és hamis reményt, amelyet a politika által is felerősített alaptalan nézetek keltettek. A Kúria határozata, a jogi helyzet egyértelmű rögzítésével, a jogbiztonság erősítését szolgálja.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.