Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, akivel az ÉS készített interjút, jól érzékeli: egyre csökken azoknak a közösségi tereknek a száma, ahol az emberek nyíltan kicserélhetik a véleményüket. A belvárosi színház a maga módján próbál ezen segíteni. Az egyik december végi Illaberek-előadás után a köztévéből kiperdített Veiszer Alinda a színpadon a Hongkongban tanító Sükösd Miklóssal, Skype-on egy a 90-es évek eleje óta Amerikában dolgozó rákkutatóval és a közönséggel beszélgetett. Arról, amiről a darab is szól, a külföldön megélhetést kereső magyarokról. A közönség, a színészek családi tapasztalatai, munkaügyi szakértők véleménye alapján állt össze a „játék”.

Amint a színházi vita mutatja, alighanem túljutottunk már azon a romantikus magyarázkodáson, hogy ezt a népvándorlást a középkori céhlegények felstilizált kóborlásaihoz hasonlítgassuk. Hogy ezzel mentegessük az útra kelőket, egyben ennyivel letudjuk a kényelmetlen szembenézést az exodust kiváltó itthoni viszonyokkal. Mégis: ezen a nyomvonalon haladnak azok, akik semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy az itthoni szakképzettség idegen földön mérettetik meg. Ami – feledve a csaposként dolgozó mérnököt – liberális értelmiségi megfogalmazásban mindjárt a „merjünk világpolgárok lenni!” jelszavává magasztosul, s amire válaszként a hazaszeretetet szokás krokodil- vagy valódi könnyekkel emlegetni. Itt aztán egy néző mogorván földharcot kiált: nem mindegy, hogy valaki valamiért vagy valami elől megy külföldre. Nincs teljesen igaza: nem kell valaminek lennie itthon, elég, ha valami nincs. Ha hiányzik a biztonságérzet, a tervezhető élet, a béke, a nyugalom, hogy dolgozhassunk. Mindaz, amit az elmúlt négy év e felforgatott országában és országától négymilliónyian nem kapnak meg. Akik viszont megvetik a kormányzati alamizsnát, utálják a korrupciót, a nyakukra telepedő államot. Ilyen „kevésért” kelnek útra nem a röghöz kötött legnyomorultabbak, hanem azok, akik leginkább – s talán örökre – hiányozni fognak a nemzetnek: az önmagukért tenni akarók, akik vállalják, hogy abban az eurózónában kell talpon maradniuk, ahol rekordszintű, 12,1 százalékos a munkanélküliség. Ahol idegenek, legfeljebb európaiak. Nem kerítéskolbászra vágynak, csak a legalább kecsegtető bizonytalanságot választják a teljes kilátástalanság helyett.

Miközben a színházi fórumon a honpolgárok maradéka éppen tisztázni próbálja önnön gondolatait, a KSH azon töpreng, voltaképp hányan is választották az európai kenyeret. Egyetlen év alatt több mint 18 ezerrel nőtt az elvándorlók száma. Összesen szerintük úgy háromszázezren lehetnek. A Világbank becslése szerint azonban 462 ezren. És tavaly októberig 2403 millió dollárt utaltak haza. A GDP 1,8 százalékát.

A becslések is érdekesek. Ám csak egyetlenegyet mutassanak nekem közülük, aki világpolgár akart volna lenni. Esetleg olyat, aki a hazaszeretettel megváltva gondolná az itthoni nélkülözést.