Azt hiszem, mindennél többet mond a feltétel nélküli alapjövedelem jelenlegi elfogadottságáról, hogy szombat óta a politizáló közvéleményben mindenki erről beszél – a lényegről azonban szinte egy szó sem esik. Az internetes fórumokon barangolva azt látni, hogy közismert értelmiségiek marcangolják egymás torkát annak bizonygatása közben, Surányi György akkor most támogatja/nem támogatja-e a mindenkinek járó havi pár tízezer forintos juttatás ideáját, vagy hogy milyen adó- és járulékkonstrukció mellett hol van az a jövedelemhatár, amikor a középosztály már veszít emiatt a nettójából, ergo ellenérdekeltté válik. Pedig legalább egy pár mondat erejéig érdemes lenne visszamenni a legelejére. Hogy miről is van szó.

Magyarországon most, húsz évvel a rendszerváltás után százezrek élnek – Derdák Tibor kifejezésével élve – harmadik világbeli nyomorúságban. Százával találni olyan településeket, ahol egyáltalán semmilyen munkalehetőség nincs: a lakosoknak immár a második generációja nő fel úgy, hogy reménye sincs munkából eltartani önmagát. A diszkriminatív és szegregáló iskolarendszer nem segít kikászálódni a nyomorból. Az egészségtelen táplálkozás, sőt éhezés, a gyalázatos higiéniai körülmények, a nedves, túlzsúfolt otthonok, a rossz ruházat következménye a betegségek satujában leélt élet, majd a korai halál.

Hogy a pótlékokból és segélyekből szőtt felettébb lyukacsos háló erre nem ad értékelhető megoldást, az évtizedek óta napi tapasztalat. A sorban a harmadik kormány bizonyítja már azt is, hogy az állam fenyítő, megalázó fellépése sem munkahelyet, sem jövedelmet nem szül az elesetteknek. A mostani azt is, hogy a segélyek összege lényegében bármeddig csökkenthető. S bár a pénzosztás kivitelezése és a felhasználás ellenőrzése irtózatos összegeket emészt fel, legfeljebb arra jó, hogy a munkával, valamiféle létbiztonsággal rendelkezőknek bizonyítsa: nem herdáljuk a forintjaitokat méltatlanokra, aki nem teljesít, az ne is egyék. S hogy miben teljesíthet, akinek persze ettől még termelőmunkát, előrelépési esélyt, emberhez méltó életet nem tudunk biztosítani? Van, amikor a fölülállók csak a saját normáik teljesítését követelik meg – tiszta udvar, rendes ház –, máskor a minimálbér feléért elvégzendő közmunka az ár. Mindeközben ugyanabban a nagy hazugságban fuldoklunk mindahányan: úgy teszünk, mintha boldogulni pusztán elszánás kérdése volna, s mintha a közpénz valamiféle ajándék lenne, amelyért cserébe az adózni képes holmi kunsztokat várhat el a nyomorgótól.

A „feltétel nélküli alapjövedelem” – akár megvalósítható a mai Magyarországon, akár nem – már a nevével is a lényegre mutat rá. Felesleges jogegyenlőségről papolni ott, ahol az állam kvázi polgári megrendelést teljesít, amikor a társadalom meghatározó rétegeinek létéről vagy nem létéről döntést hoz. És akkor érezhetjük majd, hogy végre egészséges irányba kezd fordulni a hazánk, amikor egy ilyen vitában több lesz néhány cincogó hangnál azok szava, akik csak annyit mondanak: ezt kell tenni, mert ez igazságos, és így emberséges.