Közös képviselőnk kemény fickó, de ettől a rendszertől most megroggyant a térde. Harcedzett ember amúgy. Szokta mesélni, hogy annak idején deszantlövész volt a seregben, s igen alapos kiképzést kapott. Elárulta, hogy egy tíznapos bakonyi hadgyakorlat során egy teljes napig semmit sem evett, mert az erdő rengetegében eltévedt a hadtáp.

– Zsoltikám, én azt is kibírtam, az egész napot kaja nélkül! – szokta mondani közös képviselőnk, aki a téli Bakonyban a hódító imperialisták ellen folytatott honvédő háborút. Csapataink kiszorították a feltételezett megszálló ellenséget, és csodák csodája, győztek. Úgyhogy ő nem is nagyon értette, hogy felkészítésük folyamán a magyar haza védelmében miért Bécs városát kellett őnekik elfoglalniuk sarokról sarokra, házról házra.

– Most mondd meg, Zsoltikám, mi lett volna, ha már a Mariahilferen lövöldözünk, és nem talál oda az a kibaszott hadtáp? – kérdezi joggal fölindult közös képviselőnk, ha előjön a szokásos katonai téma. De tőlem aztán hiába kérdezi. Én nem voltam a Varsói Szerződés katonája egy percig sem.

Egyszóval közös képviselőnk a kiképzése ellenére most azért megszeppent, eljött a hadtörténelmi pillanat: Orbán Viktor leteperte őt is.

Pedig nem úgy néz ki, mint egy beszari alak. Mármint a képviselőnk. Nyáron atlétatrikóban jár, amely láttatni engedi felsőteste kidolgozott, de kora előrehaladtával már renyhülő izomzatát. A nyolcvanas években úgy hívták az ilyen trikós figurát: kottás. A haja oldalt és hátul föl van nyírva géppel, a feje tetején pedig rövid tüskehajzat áll, a magyar légtérnek nekiszegezve, feszes vigyázzban. S most ott téblábol ez az öreg kottás a kopottas télikabátjában a kapubejárónk mellett, s a falat méregeti. Azon tanakodik, hogy a lépcsőházban majd hova rakja ki Orbán rezsiharcának írásos dokumentumát. A hadszíntéri tájékoztatást, amely kimutatja, hogy a szőnyegbombázások közötti lélegzetvételnyi szünetekben mennyit spórolt össze minekünk a kormány. S néz rám közös képviselőnk tanácstalanul. Én meg nem értem, hogy mit nem ért.

– Mi a gond? Addig örülj, amíg nem kell kirakni a nappaliba – vetem oda neki hetykén. Elvégre akit a Bakonyban fejlesztett ki a Varsói Szerződés, az minimum legyen óvatos, ha közös képviseletre adja a fejét. Kellett neki ilyen fontos állást elvállalni a háziuras házmesterek országában! S már lépnék tovább, mire azt mondja nekem, hogy kihelyezi ő azt a plakátot, nem ez a baj.

– De mi lesz velem, ha lelopják a falról? – teszi hozzá, s látom a szemén, hogy nem viccel. – Mi lesz, ha eltűnik? Ha lesodorja a szél?

– A szél?! A lépcsőházban? – nézek rá meredten, mire legyint:

– Ne köss bele minden szavamba! Ha nem a szél, akkor a huzat! De ha eltűnik, engem vesznek elő! Hogyan bizonyítom be, hogy tényleg kiragasztottam?!

S megroggyan a térde ennek az erős embernek ott. Látom a saját szememmel, hogy Orbán rendszere legyűri. Majd azt kérdezi, hogy nem fotóznám-e le majd azt az iratot.

– Te úgyis valami riporterféle vagy, nem? – pislant rám reménykedve. –Lefotózod, ahogy kirakom, és el van intézve. Azután jöhetnek az ellenőrök, kinyalhatják, hahaha!

Ó, még hogy az ellenőrök? Már itt tartunk? Már tőlük fél a magyar? Hát csak beléd verték, te vén kottás, hogy hogyan védd a vackodat, miközben elöljáród őrült álmaiban Bécset rohamozza. Jól van, barátom. Látom, mégiscsak sokat tanultál azon a réges-régi hadgyakorlaton.