Az életörömmel megélt hazaszeretetet ajánlgatta nekünk a legfőbb közjogi méltóság újévkor. Ezzel nem lett volna nagy sikere a magyar hazaszeretet klasszikusainál, mivel Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Babits, József Attila, Radnóti és a hozzájuk hasonlók hazafias versei a legfeneketlenebb életkeserűséggel megélt hazaszeretetről tanúskodnak. Amint azt iskolai szöveggyűjteményeinkből is tudjuk. Amit ez a haza, annak legfőbb méltóságai s elvakított polgártársaik kaptak tőlük, nem tették a kirakatba.

De rühellették is azok a közjogi méltóságok, ahogy a nevezett tollnyűvők a hazájuk iránti szeretetet fölfogták és nyilvánították. A mi méltóságaink is e hagyomány örökösei. Ők is a vak hazaszeretetet kedvelik. A vak hazaszerető gondolkodás nélkül mindent megtesz a hazájáért, amit mondanak neki. Ahová küldik, oda megy, amerre mutatnak, arra lő, amit mondanak neki, visszhangozza.

Ezért is fontos, hogy hősnek minősítsék a legeszementebb hazapusztító vállalkozások áldozatait is, ha abban a tévhitben haltak, hogy a hazáért halnak. Legyen szent a gondolkodás nélküli parancskövetés morálja és pátosza. Már Antall József is így szónokolt a Don-kanyarról. Gyerekszeretésben evidens, hogy a vak kívánságteljesítő a rossz, és a tudatos, megfontolt, távlatlátó a jó. A hazának az lesz a jó, ha a hazaszeretetben is ez lesz evidens.

Vegyünk, pusztán a szemléltetés végett, egy hétköznapi példát. Csökkenti a haza a BKV-bérletem árát. Szeretem érte, örülök neki, megírom, pont, a többi nem érdekel. Ellenben éppen ez a többi érdekli azt, akit tényleg érdekel a hazája. Aki tényleg a magáénak érzi. A BKV ugyanis a hazáé. Ha ez az én hazám, akkor az enyém.

Akkor én adom azt a bérletet olcsóbban. És akkor nekem kell megfontolnom, adhatom-e. Akik döntöttek, mondtak-e valami hihetőt és ellenőrizhetőt arról, honnan fog ez a pénz bejönni. Amint azt minden felelős, tehát tájékozódó hazaszerető tudja, a BKV stabil finanszírozása teljességgel megoldatlan. Régóta. Szalai Anna minapi cikkéből kiderül, fogalmunk sincs, hogy emeletlen jegyárak és csökkenő bérletárak mellett miből fogjuk üzemeltetni a szép új metrónkat.

Ne legyen félreértés, nem a haza volt az ürügy, hogy a bérletárak csökkentését fúrjam. Fordítva. Hiszen éppenséggel amellett is lehet értelmes hazaszeretettel érvelni, hogy még sokkal alacsonyabb tarifákkal kellene a tömegközlekedéshez vonzani az embereket, és, mondjuk, a városi autózás további drágításával kellene ehhez forrást teremteni, mert a hazának távlatosan így a jobb. Nem akartam előírni egyáltalán, mire jusson fontolgatásai során a kedves hazaszerető olvasó, csupán azt akartam érzékeltetni, milyen szellemben fontolgat, aki nem csak az ünnepnapi tudatával érzi magáénak a hazáját, miként azt parasztvakító méltóságaink szorgalmazni szokták.

Talán emlékszik még a kedves olvasó, hogy 2000-ben, amikor az Orbán–Torgyán-kormány a hozzá közeli cégekkel iszonyú sok pénzért rendeztette meg az augusztus 20-i ünnepet, az illetékes elvtárs azzal zavarta el a költségek iránt érdeklődőket, hogy a nagymamát sem kérdezik meg karácsonykor, mennyibe került az ünnepi bejgli. Az a vak polgártárs, akinek nem jut eszébe, hogy ő a nagymama, aki a bejglit fizeti, ne panaszkodjon, ha kilopják alóla a hazáját.