Bár úgy tűnik, sokan értenek egyet a baloldali fordulat szükségszerűségével, én – baloldaliként is – kételkedően tekintek ezekre a próbálkozásokra. Egyetértek a fordulatra várókkal, magam is azon dolgozom. Ezt azonban nem annyira a baloldal, mint inkább a realitás logikájának kell vezérelnie.

„Vagy így, vagy úgy, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten” – hangzik a bibliai mondás, amely pontosan kifejezi a pártok stratégiáját. Kérdés azonban, igaz-e, hogy mindenkinek – Istent beleértve – szükségképpen vagy jobboldalinak vagy baloldalinak kell lennie. Vajon valóban langyos-e a „közép”? A polarizált társadalmakat a „homokóra” metafora írja le: a két rész elkülönült, és a közép elkeskenyedett. Társadalmunk a XXI. században a vélemények tekintetében valóban egy „homokórához” kezdett hasonlítani.

A 2010-es parlamenti választáson azután a baloldalt jelképező, addig felül levő rész kiürült, a „homokóra” felbillent és a jobboldal földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csábítónak tűnő gondolat, hogy 2014-ben a baloldal ugyanezt a lehetőséget ragadja meg: hogy jól csengő jelszavakkal és hangzatos ígéretekkel visszacsábítsa a szavazókat. A társadalmakat azonban pontosabban leírja a szociológus (Kolosi Tamás) – különösen hangzó – „terhes babapiskóta” metaforája. A politikát és a gazdaságot ténylegesen a többséget alkotó „közép” vágyai és reményei mozgatják.

A baloldal és a jobboldal egyaránt arra építette – sikeres – választási stratégiáját, hogy megszervezte aktív támogatóit saját térfelén, majd „bemozdult” középre, és elhódította azok szavazatát is. De vajon valóban elvetélt-e nálunk a terhes babapiskóta, eltűnt-e a „közép”, és – mint sokan gondolják – csak szélről nyerhető-e meg a választás? A vizsgálatok azt mutatják (lásd: Tárki, Értékvizsgálatok 2013), hogy bár társadalmunk túlságosan is polarizálódott, a „közép” nézetei kevésbé szélsőségesek, mint bármelyik oldaléi. A helyzet azonban ennél is bonyolultabb.

A politika minden résztvevője azt állítja: tudja, mi a probléma, és van válasza rá. Ami a Fideszt illeti, ezzel nap mint nap szembesülünk, de fogadjuk el, a demokratikus ellenzéknek (az MSZP-nek, a DK-nak, az Együttnek, az LMP-nek) és épp így a szerveződő pártoknak és mozgalmaknak – liberálisoknak és konzervatívoknak – van elképzelésük arról, miként lehetne a nemzet problémáit megoldani. Ám a koncepciók „piacterén” nem a kínálat szegényessége, hanem a „receptek” minősége jelenti a gondot. Szinte áttekinthetetlen a baloldali és a jobboldali, a konzervatív és a szocialista, a liberális és a „zöld” válaszok választéka, miközben abból, hogy van válaszod, még nem következik, hogy kezedben a megoldás!

Nincs ugyanis sem jobb-, sem baloldali megoldás. Mint ahogyan nem létezik konzervatív, szocialista és liberális vagy „zöld” megoldás sem. Így természetszerűleg nincs sem Fidesz-, sem MSZP-, sem DK-, sem LMP-megoldás. A megoldás mindig – de jelen helyzetünkben különösen – praktikus és pragmatikus: sokféle, egymással is vitatkozó értékre és érdekre alapoz, illetve szükségszerűen a realitásokra tekintő kompromisszumra épít. Pontosan olyan, mint amit a „közép” képes megérteni és hajlandó támogatni. A probléma abból fakad, hogy a politikusok felismerték: az emberek a legkönnyebben ígéretekkel győzhetők meg, értékekre hivatkozva mozgósíthatók, és az ellenfelek lejáratása útján tarthatók meg a táborban.

Ezért, ahogyan a választási küzdelem „élet-halál” harccá kezd válni, a választók megnyeréséért folyó háborúban a jobboldal tétovázás nélkül, a baloldal ugyan vonakodva és bizonytalanul, de egyaránt készen áll bevetni a politikai „ábécé” fegyvereit: az ígérgetést, a morálra való hivatkozást és az ellenfél diabolizálását. Az ígérgetés – gondoljunk a különböző jellegű „rezsicsökkentésekre” –, különösen a médiatúlsúlyra támaszkodva, hihetetlen hatékonynak bizonyult. Tudjuk, a teljesíthetetlen ígéret felfokozott vágyakat kelt, amely fogva tartja a politikust, a végén pedig általános frusztrációt és kiábrándulást szül. Mégis, mindenki a „vegyük el az egyiktől és adjuk oda a másiknak” politikáját hirdeti.

Holott világos elemzések mutatják (lásd: Muraközi László. 2012,A bizalmatlanság hálójában), ha valamiben folytonosság volt az elmúlt 40 évben – rövid megszakításokat, pl. Bokros-program, leszámítva –, az a választópolgár lekenyerezésére szolgáló osztogatás. Ezért nem pusztán vélhető, bizonyítható is: valóban elkerülhetetlen a fordulat, de nem az újraelosztás irányában, hanem az újraelosztás logikájában. Amikor kevésnek tűnik az ígéret, akkor vetik be a pártok a második „csodafegyvert”: a morális értékekre való hivatkozást. A választások felajzott légkörében az érdekvitákat – legyen-e tandíj, támogassuk-e a munkanélkülit, adjunk-e esélyt a hajléktalannak – egymást kizáró erkölcsi elvek szembenállására egyszerűsítik le.

Minden vitázó abból indul ki, egyetlen morálisan igazolható nézőpont van: az, amit ő képvisel. Aki pedig másként látja a világot, az vagy ostoba, vagy gonosz, vagy mindkettő egyszerre. Ha a politikus bármit el akar fogadtatni – hány „kulcsa” legyen az adónak, emeljen-e nyugdíjat, tiltsa vagy engedje-e az abortuszt –, a kérdést alapvetően morálisnak minősíti, és ezzel kiemeli a racionális mérlegelés szférájából. Nem végez hatásvizsgálatot, nem kíváncsi arra, mit mond a tudomány. Hiába mondja a józan ész: gondold végig a következményeket, hallgasd meg a másikat, majd mérlegelj és köss alkut. A pártok saját, megkérdőjelezhetetlen morális alapállásukból azt hirdetik: a nemzet, a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség és a becsület nem eladó! Már a kompromisszumkészség is árulás.

A gond „csak” az, hogy ma szinte kizárólag olyan problémákkal nézünk szembe, amelyek nem oldhatók meg egyetlen érdek szemszögéből, nem orvosolhatók egyetlen morális érték alapján. Mivel az „osztogatósdi” már vagy 40 éve folyik, mivel az intézmények működésébe vetett bizalom alacsony szintű, mivel a politikusok – irányzatra való tekintet nélkül –igyekeznek kibújni az ellenőrzés alól, és átláthatatlanná formálták az államot, végre valóban elkerülhetetlen a fordulat. De ennek nem a „vezérlő” értékekben, a másik elutasításában, hanem a valósággal való szembenézésben és a racionális problémakezelésben kell bekövetkeznie.

Csupa olyan feladat vár megoldásra, amely sokféle megközelítési mód összefogását teszi szükségessé. Nem az igazság, hanem megegyezésen alapuló méltányosság keresése vezet ki a zsákutcából. A különös az, hogy a „sokféleség egysége” már a nagy francia forradalom jelszavaiban – szabadság, egyenlőség, testvériség – érvényre jutott. Ebből eredeztethető a három fő politikai irányzat – a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus – egységbe foglalható törekvése. Nem indokolt, hogy ebből bármelyiket is kiemeljük, és a többi fölé helyezzük, vagy ami még rosszabb – a szintén ebben a korban megszülető – jobb- vagy baloldali megközelítést helyezzük a politika centrumába.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA