Ha nagyon merev az elkülönülés, sok hátránya akad, „nem látjuk a fától az erdőt”. Csak példaképpen, az ember az állatvilág egyik érdemes tagja, de minden porcikája tiltakozik a meghatározás ellen. Jobban szereti úgy látni, hogy vannak az állatok az ő baromságaikkal, és van az ember az ő nemes lelkével és bölcsességével, mellesleg a középkorban azt is gondolták, hogy lelke valójában csak a férfiaknak van. A modern természettudományok már régen tisztázták ezeket a viszonyokat, de humánetológiai előadásaimon még mindig nagy hatást tudok kiváltani azzal a megjegyzésemmel, hogy az ember is állat. Hallgatóim azt gondolják halk kuncogással, hogy tréfálok, valamiféle túlzó hasonlatot használok mondanivalóm megvilágítására, amit azért a maga helyén nem kell komolyan venni.

Ugyanez a helyzet, ha felsőbb szerveződési szintekre kalandozom és mondjuk azt állítom, hogy egy érintetlen, tágas erdő tulajdonképpen valaki, egy élő rendszer, nem csak fák, bokrok összessége. A legnagyobb elutasítás akkor fogad, ha a társadalmat szeretném egy létező lény kategóriájába helyezni. Pedig a társadalom elkülöníthető a környezetétől, anyagcsere-folyamatai vannak, születhet, megöregedhet és meg is halhat forradalmak idején. Ami ennél fontosabb, a társadalom képes tanulni, viselkedését nemcsak a tagjainak genetikai felépítése, hanem jelentős tanulási folyamatok is befolyásolják. A társadalmat igazgató politikusok mindig azt gondolják, hogy ha van valamilyen jó ötletük a társadalom viselkedésének megváltoztatására, a feladat tulajdonképpen nagyon egyszerű: meg kell szerezni a hatalmat, kihirdetni az új rendszert és a többi már gyerekjáték.

Fogalmuk sincs arról, hogy sok mindent lehet, de csak módjával, hosszú tanulási folyamatok segítségével, általában néhány generációnyi idő (50–100 év) során. Az is ront a helyzeten, hogy mindenki rövid távú célokat igyekszik megvalósítani, és fogalma sincs az esetleges hosszú távú következményekről, de nem is törődik ezekkel. Az, hogy a modern társadalmakban az egyének ugyan rövid ideig működő, de szinte korlátlan hatalmat szerezhetnek, tovább súlyosbítja a helyzetet.

Nézzünk egy példát! Nem egészen tisztázott belső és külső hatásokra összeomlik egy adott társadalmi rendszer a világ több mint egyhatodán, még nálunk is. Orbán Viktor kizavarja az oroszokat, és elindul az új rendszer konstrukciója nagyon korrekt kerekasztalos módszerekkel.

Ez az fiúk! Új világot lehet itt alkotni néhány értelmes ember kompromisszuma, egyezkedése árán. Az előző monolitikus egyközpontú rendszer hullája még nem volt eltakarítva, pontosabban éltek még azok a mechanizmusok, amelyek a társadalom tagjainak viselkedésében rögzítve működtették a monolitikus rendszert. Nyilvánvaló, hogy valami hasonlót nagyon könnyen újra fel lehet építeni, az emberek reagálnak a kulcsingerekre és minden gyorsan helyrerázódik.

Az alapító atyák azonban óvatosak voltak, sejtették, hogy erre vigyázni kellene, ezért a más helyeken jól működő kétpárti váltógazdaságot célozták meg – amely látszólag a pártok versengésén alapul, igaz, hogy több száz éves periódusban alakult ki. De mi olyan ügyesek vagyunk, hogy nekünk minden azonnal sikerül. Itt van az MDF meg vetélytársa, az SZDSZ, és ők fogják egymást váltani időnként. Milyen egyszerű, arról is lehet gondoskodni, hogy aki éppen elnyerte a megfelelő mennyiségű szavazatot, az nyugodtan kormányozhasson, kétharmados törvények, magas belépési küszöb a kisebb pártoknak és a többi. Az egyértelmű, hogy ilyen fölállásban a konkrét formációkat nem lehet bebiztosítani, persze ezt se látták, majd jön az egyik s a másik helyett is megfelelő. Jött is.

A legnagyobb baj ezzel a szerkezettel az volt, hogy rövid úton vezetett el az egyik formáció diktatúrájához, egy kicsit átmázolt monolitikus rendszerhez, amelynek befogadására az alapok változatlanul megvoltak és működnek is rendesen. Mit kellett volna tenni ehelyett? Meg kellett volna tanítani a társadalmat az együttműködésre! Hihetetlenül sok, az egész rendszert befolyásoló változtatás történt, eladták az állami vagyont, feldúlták a tsz-eket, liberalizálták az oktatást és a közigazgatást, és mindezt azzal az elképzeléssel, hogy a verseny mindent megold. Semmit sem oldott meg. Ha együttműködésben gondolkodnak, az persze jóval macerásabb lett volna; akkor alacsony belépési küszöbbel tíztizenöt pártot is beengednek a parlamenti ringbe, és ott kiderült volna, hogy csak az együttműködés tesz lehetővé kormányzást.

Ha a pártoknak folyamatosan egyeztetni kell különböző érdekeket, az nehéz folyamat, de elindít a társadalomban is egy tanulási folyamatot. Csak együttműködve lehet eredményt elérni. Aki kizárólag a maga érdekeit képviseli, nem sokáig marad meg a politikai életben. A mintaadásnak hihetetlen jelentősége van a társadalomban is, nem az számít persze, amit mondanak, hanem az, amit tesznek. Az „átkosnak” szóban a közösség volt az ideálja, gyakorlatban pedig mindent megtett, hogy nehogy közösségek alakuljanak. Emlékszem, valamikor a nyolcvanas években néhány fiatalember rájött, hogy a lakótelepi magasházakban tiszta, fűtött, világos, tágas alagsori terek vannak, amelyek üresek. Lehetne ott klubokat csinálni, zenélni, színjátszani, beszélgetni. Mire a pártközpont felébredt, kétezer ilyen klub alakult.

Végre valami spontán, pozitív mozgás, mondogattuk. Amint a hír eljutott a pártközpontba, és az is kiderült, hogy ilyen nagyszámú III/III-as ügynököt nem lehet hirtelen elővarázsolni, szépen betiltották az egészet. Micsoda kulturális kitörési pont lehetett volna! Az átkos nem szívlelte a közösségeket, csak az olyanokat, amelyeket aprólékosan irányítani volt képes. A társadalom le is szokott a közösségekben gondolkodásról. A rendszerváltás pedig tovább élezte a dolgot a versenyszellem, a versenyképesség propagálásával. Csak rólad szól a világ, az a fontos, hogy te nyerjél, a másik pusztuljon. Persze lehet jó hatású is a verseny megfelelő struktúrákban. Versenyezzenek a közösségek! És a közösségen belül a segítés, együttműködés a fontos, ez felel meg leginkább az emberi természetnek.

A fentiek illusztrálására elegendő szemügyre venni a pártok mai, választások előtti helyzetét. A Fidesz remekül szervezi magát, árulók nincsenek, mindenki a pártért, és mindenki kap valamit: védelmet, állást, trafikot, földet, kinek mire van szüksége. Ők tudják, hogy mire jó az együttműködés, kár hogy a fél országot kihagyják belőle. A baloldal a versengésben látja a jövőt, no nem a Fidesszel, az túlságosan erős, hanem a társakkal, akik egy vagy más kérdésben elhajlanak az üdvös iránytól. Itt nincs fegyelem, összetartás. A Maszop szépen kihátrált az egyetlen baloldali, demokratikus, karizmatikus személyiség, Gyurcsány mögül, aki képes a tömegekhez beszélni, érti a dolgát, a kormányzásban persze nem egészen, de ez egy más kérdés.

Örömmel elfogadták a Fidesz karaktergyilkossági akcióit, hiszen ez segített abban, amit belülről nehezebben lehetett elérni, eltávolítani a karakteres versenytársat. Nem védték meg, nem álltak mögé, hanem maguk is szajkózni kezdték a jól összeállított karaktergyilkos paneleket. A Fidesznek még annyi esze is van, hogy a helyére álló színtelen személyt nem különösebben támadja. Minek? Könnyű préda. A sok kis „ballibát”, ahogyan a neten emlegetik őket, egyszerű lesz legyőzni, mert képtelenek összefogni, mert nem értik, hogy nem a pártprogramok apró részletei fontosak a választásokon, hanem az érzelmi megszólítás. Ebben remek a Fidesz és természetesen Gyurcsány is, aki elképesztő szaltóval megint a porondon van, és biztos, hogy még nagy meglepetéseket fog okozni. Miközben ezeket a sorokat írtam ezen a héten, hirtelen megváltozott a helyzet, és lehetősége nyílt valamiféle összefogásnak.

Ennek legfőbb akadálya, hogy már késő közös, apró részleteiben is egyeztetett programmal előállni. Amit tenniök mégis lehetne, az egy bravúros, újfajta összefogás, amelynek egyedüli célja, hogy hatalomra jutása után azonnal megváltoztassa az együttműködés serkentésére teljesen alkalmatlan választási rendszert, és rögtön kiírja a következő választásokat az új szabályok alapján, amelyekben a mandátumokat szavazatarányos alapon osztják el, nem biztosítanak prémiumszavazatokat senkinek se, a bejutási küszöb két százalék. Ebben meg tudnának egyezni, programjaik feladása nélkül. Ilyen választáson mindenki rákényszerülne a kompromisszumok keresésére, és az új választási rendszer végre az országot az egyezkedés irányába vezetné. Ha ez sikerülne, és nemigen látok más lehetőséget, akkor elindulna egy hosszú tanulási folyamat a társadalomban, megint lenne értéke az összefogásnak, együttműködésnek.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT