A szocialisták – és szinte mindenki onnan származik, aki az ellenzéki oldalon számít Bokros Lajostól Gyurcsány Ferencen át Bajnai Gordonig (bár ő formálisan nem) vagy Mesterházy Attiláig – kezéből tíz éve pereg ki ez az örökölt vagyon. Gondol róluk, a múltjukról mindenki, amit gondol, de jó ideig az a kép élt róluk, hogy nem amatőrök, legalább a hatalomhoz értenek. Ez a hozományuk. Ezt a benyomást keltették 2004-ig. Ekkor történt meg az, ami addig senkivel: politikai okból nem tudtak végigvinni egy ciklust az alapfelállásban.

Majd utána se. Medgyessy Pétert kívülről nem jól követhető okból leváltották. Nem az a fontos itt, hogy az addig ismeretlen Gyurcsány Ferenc jött, hanem az, hogy a hatalom hivatásosát, Medgyessyt belülről megtörték. Azóta sorvad a szocialista kormányzóképességben, hatalmi tehetségben való hit.

Az őszödi szivárogtatással, 2006 őszével, az elbukott „szociális” népszavazással (hogy lehetett belemenni?), néha ezt az érzetet keltette a gazdasági világkrízis kezelése, erről szólt Gyurcsány váratlan lemondása, a miniszterelnök-keresgélés, és a vesszőfutásszerű 2010-es választás. Az jó, hogy nem a régi értékvilágból élnek, az nem, hogy úgy veszítették el a hozott politikai készségeket, hogy nem építettek elég újat.

Az új ciklusban azt látjuk, hogy a Fidesz a tehetősebbek, az udvari előkelők, valamint a politikai elit önzésére alapozott hatalmát technikai értelemben szinte tökéletesen nyomja rá az országra, a szabadság, méltányosság és polgári tisztesség alapján szerveződő ellenzéke viszont esetlen a hatalmi küzdőtéren.

Ez azzal fenyeget, hogy egypólusúvá válik a magyar politika. Ez önmagában is rossz, de most nemcsak ezért, hanem – e lap általános publicisztikai értékelése szerint – tartalma szerint is az. Az ellenzéki oldalon viszont zavartság látszik. Alapvetően és a legkisebb dolgokban is. Ahogy például Juhász Péter, az Együtt egyik vezetője otthagyná pártját, mert Gyurcsánnyal nem hajlandó együtt politizálni. Senki rá nem kérdez, hogy miért. Ő nem mondja. Mintha Gyurcsány fertőző beteg lenne vagy félfasiszta, ahol magyarázatot nem kíván az irtózás.

Pedig beszélni kellene az emberekhez, akik azt látják, hogy az Együttben társ az a PM, amely otthagyta azt a Schiffert, aki nem hajlandó Gyurcsánnyal, Bajnaival szóba állni, majd e PM-et hagyja el saját új szövetségesük, mert nem hajlandó arra, amire Schiffer sem. Hogy van ez? Ilyen helyzetek sűrű ismétlődésében – nagyban és kicsiben – alakul ki az érzés, hogy hiányzik a kormányzóképesség. Pedig a helyzet könnyíti a dolgukat, mert egyszerűvé vált.

Ha nem tudnak egységesen egy szenvedélyes nemet mondani, mindegy, mit beszélnek. Megmarad édes emléknek, hogy valaki egyszer jó szándékkal is volt itt a szegényebbekhez, a kicsikhez és a bolondosakhoz, az élni szeretőkhöz és az erre képtelenekhez, magyarhoz, külföldihez egyaránt. Onnantól kezdve a már ma is győztesek ellenállás nélkül élhetik az életüket –aszerint, amennyijük van, vagyis egyre jobban és mindenki más rovására.