Mindenki érzékeli, hogy a baj szerkezeti. Az egyik csapat azt hiszi, hogy még lehet és kell valamit csinálni. Ezen belül van, aki szerint most – a tulajdonképpeni kampány közepén – jobb erről nyilvánosan nem vitatkozni. Aki pedig legrosszabbul áll, és reálisan attól is félhet, hogy önálló pártlistával parlamenti bekerülésiküszöb-problémái lesznek, ezért hirtelen a teljes összefogás, sőt összeolvadás előharcosává válik. Erre mindenki úgy tesz, mintha reagálna, de azért már 2014 második felére figyelve nem annyira lelkes. A januári–februári közös lista és miniszterelnökjelölt adott helyzetben hiteltelen. Lépések szükségesek persze, hogy az első kanyarban Bajnai és Gyurcsány véletlenül se zuhanjanak ki, de ebből győzelmi stratégia most nem jön ki. Pótcselekvésre persze jó, az ellenzéki törzsközönségnek addig is van miről beszélnie. És, ha egy triász véletlenül mégis összeállna, annak ugye a megújulás és újrakezdés jelszavával nagyon nem lenne mit kezdenie.

A másik kikristályosodott vélemény szerint, ameddig a politikusok nem kínálnak valóban működő jelszavakat, használható, új szögekből felkínálható hősöket, addig a kormányoldal előnyét ledolgozni nem lehet. Ebben a környezetben, ezekkel a szereplőkkel mást már nem is nagyon lehet mit csinálni. A helyzetre reakcióként a fél évvel ezelőtt „bajnaizás”, s most a „gyurcsányozás” a tanácstalanságot leplezi.

Az egyedüli pont, amiben a két csoport egyetért, hogy a tartalmi vita most már felesleges. Én ebben nem hiszek.

Közben az idő múlik, s az ellenzéki elitek a választások utáni időkre készülnek. Ki kevesebbet, ki többet beszél. Gyurcsány inkább többet. Igazán őt is persze a „választások után” érdekli. S ha felengednék a közös ellenzéki hajóra az új politikai ciklusban, ahogy korábban megkísérelte, ismét meg fogja próbálni átvenni az egész ellenzék irányítását. Ezt ő is tudja, a többiek is tudják. Ezért már most libabőrösök.

A zátony váratlan őszi kiterjedtségében azonban – feltehetően – elsősorban nem ezek a megfontolások vagy azok hiánya, hanem az európai, mindenekelőtt a német gazdasági környezet változása lehetett meghatározó.

Orbánék leváltása szempontjából a lehető legrosszabbkor ért el hozzánk a német gazdaság felélénkülésének hatása. Ha fél évvel korábban már érezzük, nem hiszik az átlagemberek perdöntőnek. Fél évvel később meg már nincs belpolitikai súlya. De most, annyi reményhiányos év után, óriási kormánypárti erősítőinjekciónak tűnik. Az élénkülés szerény, de nagyon sokan elszántan hinni akarnak benne.

Persze önmagában zátonynak ez nem lett volna elég. De közben most már azt is tudjuk (eddig csak hittük), hogy országos rádió- és televízió-hozzáférés nélkül, elitmédiával és utcai agitációval az ellenzék nem éri el a bizonytalanokat. A tulajdonképpeni kampány kezdetére zömük ebben a politikai erőtérben már választott.

Az ellenzéki belső vita itt keveset rontott. Egyrészt amúgy sem jutott ki részleteiben az ellenzéki nyilvánosságból. Másrészt két-három közepesnek hitt hadvezér szövetsége a külvilág előtt többet ér, mintha közülük egynek kellene fővezérként levezényelnie az ütközetet.

Azért közben az világossá válik, hogy milyen fogásokat, technikákat lehetne újragondolni.

1. Az ellenzéki törzsválasztók fórumain kívül alig érzékelhetőek az ellenzéki politikusok közötti lökdösődés részletei. A kormánymédia megbízhatóan elszigeteli ezeket az embereket s vitáikat az esetleg még megnyerhető választótól.

2. Nem univerzális varázspálca a „váltsuk le az Orbán-rezsimet, az egész rendszert, alkotmányával, egész elitjével” felszólítás. Piaca, persze, stabilnak tűnik: a választók mintegy 20 százalékát lehet vele megfogni. Ez jelentős tömeg, úgy látszik ki is tart a demokratikus ellenzéki pártok mellett, de a jó szerepléshez ez nyilvánvalóan kevés. További híveket azonban már nem lehet ezzel az egyetlen „Abzug Orbán” mondattal szerezni. A közönség e része másképp gondolkozik, a világot maga körül nem átfogó politikai magyarázatokba, hanem nagyon lebontott, nagyon egyedi, saját életviteli modelljeibe fogja össze. Nem érti, hogy azok minősége – esetünkben romlása – hogyan függ közvetlenül össze a kormány vagy Orbán produkciójával. Egyszerűen nem érti az ATV vagy a Klubrádió nyelvét. És sem a politikusoknak, sem az ellenzéki médiának nincs érthető második nyelve, érvelésmódja. Ilyeneket – legalább részben – partikuláris városokra vagy célcsoportokra meg lehetne próbálni azért összerakni.

3.A kampányban kikerülhetetlenek a személyi sértettségek. Hiszen az Orbán kormány nem politikai stílusával, hanem konkrét lépéseivel, újragondolt szociális szabályozásával, kisebbségi életvitelek megbélyegzésével tömérdek embert megsértett. Azonban úgy tűnik, hogy e rétegmegbántottságok vagy -sértődöttségek nem kapcsolódtak össze. A politikailag aktív közvélemény részére itt az összefüggések nyilvánvalóknak tűnhetnek, de a sértett csoportok nagy része nem ilyen. Őket csak saját sértettségük foglalkoztatja. Hozzájuk csak testre szabottan lehet szólni. Ilyesmire folyamatosan, kitartóan, csak ritkán került sor.

4. Emellett Orbánék nem is olyan keveseknek kedveztek, és egyeseket másoknál jobban megsértettek. Erről már rég egyfajta könyvelést kellett volna csinálni. Természetesen az egyes tételeket sok ponton másként értelmezi az ellenzék és a kormányoldal. De ha a mérlegben a nagyon sértettekre és erősen kedvezményezettekre összpontosítunk, a kép világosabb lesz. A zátonyügy kezeléséhez nagyon gyorsan világos jelszavakkal, üzenetekkel kellene előlépni az erősen sértettekre vonatkozóan. S hátralépni ott, ahol a megszólítottak magukat erősen kedvezményezettnek hiszik.

5. Anyilvánosság számára már közismertnek kellene lenni, hogy az ellenzék milyen rétegekre, településtípusok lakóira számít elsősorban, hogy kik a stratégiai szövetségesei. Nyilvánvalóan nem elegendő, hogy ők egyszerre az elesett kisemberek és a modernitás élharcosai. A stratégiai szövetségeseket nyilvánosan is pontosítani kell. Három csoport szinte magától értetődő. A nők. A nagyvárosi modernisták. A kisebbségi elitek (például a városi roma alsó közép és születő középrétegek). S egy negyedik, amely éppen belső szervezeti ügyeivel van elfoglalva. A szakszervezetek. Hozzájuk most nem kellene közeledni, egyfajta kulturális és érdekközösség ebben a vonatkozásban akkor is létezik, ha nincs formális szövetség. Mindegyik irányban léteznek félkész üzenetek. De mintha valami alapvető készség hiányozna, hogy ezeket forgalmazható választási kampánytermékké alakítanák.

Bármit lehet mondani felemelt fejjel, ha világos, hol van a célközönség, és ha van kép a feltételezhető válaszreakciókról. S e vonatkozásban az ellenzék az ősszel mintha különlegesen bizonytalan lett volna. Jó példa a jövedelemadó. Minden európai szociáldemokrata elmondja, hogy az adóknak a társadalmi igazságosság eszközeivé kell válniuk, és hogy a jelenlegi egységesen terített jövedelemadó nem az. Fizessenek arányosan többet a gazdagok. Nagyszerű. De a pár héttel ezelőtt publikált OECD adóteher statisztikákból tudjuk, hogy Magyarország a 2011–12 között adóterheit – Görögországgal együtt – a legnagyobb mértékben növelő tagállam. Arról viszont semmit sem tudunk, hogy ezek a terhek hogyan oszlanak meg, kinek kedveznek, kinek meg nem, hiszen e számításokban nem csak jövedelemadókról van szó. De az biztos, hogy a „gazdagabbak most igazságtalanul jól járnak” harci jelszó itthon már a középosztályt is a kedvezményezettek közé sorolja. Tehát azt ígéri, hogy majd nekik is odacsap. Akik ilyesmit mondogatnak, azt hiszik, hogy a vesztesek – akik persze sokkal többen vannak – majd méltányolják, hogy az előzetes ígéret őket tehermentesíti. Csakhogy az adók sújtotta szegények nemigen igazodnak ki az adópolitikában, s ezért nem hallják, hogy velük ezek itt valami jót tennének. Elsöprő többségükben nem értik az üzenetet. Viszont a középosztály igen, s ebben a metszetben antipátiája az ellenzékkel szemben növekszik. A kijelentés igazi támogatót nem hoz, ellenfelet viszont biztosan. A példa nem elszigetelt vagy véletlenül választott.

A napi párbeszédkísérletek mellett hosszabb távra és következetesen el kellene vállalni néhány nagy, átfogó ügyet. Aki harmincféle ügyért szeretne küzdeni, igazán semmit sem tesz. Nem elég általában modernitáspártinak lenni. Mindenekelőtt valamit kezdeni kellene a kettéosztott társadalommal: a Magyarország A-val és a Magyarország B-vel. S itt nemcsak a szegénységről, hanem átfogóbb modernizációs különbségekről, mindenekelőtt a korunk lehetőségeiből kiszorultakról vagy kizuhantakról van szó.

Kezdeni kellene valamit a magyarországi oktatási rendszerrel. Ez különösen az OECD-országok iskoláival összevetve romló hatékonyságú és igazságtalan. Mindkét irányból a sor végén vagyunk, ez magyar különlegesség, negatíve hungaricum.

S persze, alapprogram lenne az euró pai projekt hasznáról lemondani nem akaró, de attól idegenkedő itthoni hangulatban Európa – mint ideál –felvállalása. A sok álkuruc között valakinek azért harcos európainak is kellene lenni. Ez már középtávon is kifizető lesz, s mindezzel egyébként már a zátonyon is lehet foglalkozni.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.