Természetesen mi is osztozunk a jeles balliberális értelmiségiek „megkönnyebbülésében”, amely – nyilatkozatuk szerint – az ellenzéki tárgyalások újranyitását övezi, de már megint hadd legyünk ünneprontók. 

Értjük ugyan, miért gondolják, hogy ma jobb a helyzet, mint egy héttel ezelőtt volt. De azért még kétségbe vagyunk esve.

Három hónap. Három hónappal a választás előtt szövetségkötő tárgyalások folynak, kicentizett megbeszélések arról, hogy mit is kell még feltétlenül tisztázni, ki kivel és mennyire fog össze. Körtánc zajlik a szemünk előtt.

Látható, hogy azt már mindenki megértette: a politikai karrierje – amellett, hogy a magyarok nemzedékeinek élete – mehet rá, ha tesz még egy rossz lépést, és aztán őrá lehet mutogatni, hogy rajta bukott meg az összefogás. Miközben persze az is világos, hogy a három hónap kalodájából a játszó felek sem tudnak kitörni. Tudják, hogy áprilisban történik, ami történik, de ha vereség lesz az osztályrészük, nagyon nem mindegy, hogyan alakulnak az ellenzéken belüli erőviszonyok. Fél szemmel tehát már a következő, még el sem kezdett játszmát is figyelik.

Ennél is nagyobb baj, hogy bár kevés híján letelt a rendszerváltás utáni magyar történelem legpokolibb ciklusának négy éve, bárhogy fülel is az ember, egyszerűen nem hallja azt a hangot, amely legalább esélyes lenne túlharsogni a hatalom sáncai mögül folyamatosan zuhogó szövegfolyamot. Csak mondják, mondják, és már szinte belerágja magát az ember lelkébe az üzenet, hogy a választáson indulni a féktelen hatalomvágy jele, az ország korábban tönkrement, de most prosperál, a jólét alapja a pár száz forinttal alacsonyabb gázszámla. Amire normális körülmények között a választás előtt három hónappal higgadt, érthető, de a valóságot pontosan tükröző ellenzéki kommunikációs össztűzzel kellene választ adni. Primitív, a zsigereket célzó lózungokra nem lehet még alacsonyabb színvonalú szövegekkel válaszolni, bár nagy a kísértés, és például Bajnai Gordon mérsékelt szárnyalásából akár arra is lehetne következtetni, hogy aki partnernek tekinti az állampolgárt, az rajtaveszt.

De nem: már rég ott kellene tartanunk, hogy a szövetségesek mindegyike ugyanazt a nótát fújja, a dalnak pedig unisono az elkerülhetetlen jövőről kellene szólnia. Unásig hallottuk már, hogy pofátlan meg mutyi – immár eljött a Fidesz-módin felülemelkedő, tiszta beszéd ideje. A demokratikus intézményrendszer helyreállításáról, a gazdagokat nem a szegények rovására jutalmazó adórendszerről, az elesetteket nem kriminalizáló szociálpolitikáról, az unióhoz és a környező országokhoz való viszonyról, az oktatást nem továbbziláló, de eredményt hozó lépésekről és még számos más, kulcsfontosságú kérdésről kellene végre világosan szólni.

Mennyi idő, amíg az urak túljutnak magán a megállapodáson? Mennyi, míg újrareszelik a körzeteket, újraosztják a listákat, visszaverik a schmuck andorokat, megbeszélik a kampányban és kormányon is minden fél számára vállalható programot? És mégis, mennyi idő marad a három hónapból a világos, felelős beszédre?