Afféle sírós-nevetős történetté állt össze a Litera közönségszavazása. Pedig teljesen ártatlanul indult. Az irodalmi portál, talán megelégelve, hogy mindig ugyanazok a kritikusok, irodalmárok mondják meg, hogy mi volt az év legjobb szépirodalmi műve, úgy gondolta, a net nyitott társadalmához fordul: szavazza meg az, hogy mi volt az igazán jó az elmúlt évben az irodalom területén. A törekvés félig-meddig sikerrel is járt, hiszen az első tízbe olyan művek is bekerülhettek így, amelyek más, szakmai listákról lecsúsztak, ott nem kaptak kellő figyelmet. Csakhogy a második helyre egy olyan mű kapaszkodott fel, amelyről addig a leginkább tájékozott szerkesztők sem hallottak.

Nem is lett volna mindebből ügy, ha a Litera szerkesztősége kínos közleményben nem határolódott volna el a szavazás eredményétől. „Annyira persze mi sem vagyunk idealisták, hogy azt gondolnánk, egy ilyen körkérdés reprezentatív, mi több: reális végeredményhez vezet” – írták, s az események innen kezdve pörögtek fel.

Csakhamar kiderült, amit sejteni lehetett, hogy a szavazás motorjai elsősorban nem az olvasók voltak, hanem a baráti klikkelők, akik többnyire szimpátiavoksokkal támogatták a kiszemelt művet. Volt, aki csak kérte, hogy rá szavazzanak, volt, aki verses DVD-t ígért.

A legérdekesebb helyzet mégis Ferenczi Adrienne körül alakult ki. Az ő ismerőse indította el ugyanis azt a kampányt, a szerző tudta nélkül, amely végül a második helyig repítette az amúgy ismeretlen szerző ismeretlen lektűrjét. A kampányt szervező hölgy és az ő számos ezoterikus rajongója, „napocskái” úgy szavaztak többször is, hogy bevallották: nem is olvasták a rajongás tárgyát. A tetszéshez elég volt az ismerős ismerősének lenni. Hinni a vezérben, annak szimatában. A szavazás újabb hulláma akkor indult el, amikor az ezotéria papnője felfedezte és félreolvasta az addig második helyen álló fiatal költő egyik verssorát, és felháborodottan kérte híveit, hogy szavazataikkal segítsék megelőzni a méltatlan szerző méltatlan művének elismerését. Sikerült. Az eredmény: a populizmus vakrandija az irodalommal.

Csodálkozni csak azon tudunk, aki eddig azt hitte: a net társadalma demokratikusabb és nyitottabb szerveződés, mint – mondjuk – a parlament, ahol szintén bevett gyakorlat a vakszavazás. A net ilyen: pillanatok alatt juttat fel valamit vagy valakit a csúcsra. Sokszor anélkül, hogy tudná, mit is tesz valójában. Úgy, hogy épp az eredeti szándékot teszi végképp nevetségessé. Hogy végül ne legyenek se vesztesek, se győztesek, csak áldozatok. A legfurcsább, hogy ezt épp az a portál nem tudta, amelyik évek óta terjeszti ebben a közegben finom áruját, az irodalmat.

Az derült ki, amit eddig is sejtettünk, csak sokan nem akartak vele szembenézni. A nyájszellem és az ostobaság független hordozó közegétől, éppúgy képes rombolni papíron, mint virtuálisan. És azzal a félreértéssel is meg kell küzdeni, hogy csupán az látszik, ami a net logikája szerint, arra lefordítva, létezik. Vagy ahogy Kőrösi Zoltán fogalmazott egyik hozzászólásában: ilyen szavazást nem illik kiírni, ha valaki a kultúra/irodalom felől gondolja el magát.