Utólag áldhatjuk a sorsot, hogy Kerényi Imre megpihent egy kicsit Orbán Viktor 50. születésnapja előtt, mert ha akkor is a szokásos aktivitást mutatja a szokásos eredménnyel, akkor most a kezünkben tarthatnánk egy díszalbumot, amelyben művészek tesznek hitet rajongásukban vagy egzisztenciális félelmükben a vezér előtt.

A kultúra ritkán teljesen önfenntartó, így rászorul valamennyire az állam támogatására. A kultúrára költő, demokratikusan működő országban az alkotók tömegeinek nem kell attól rettegniük, hogy politikai hűségnyilatkozat nélkül elvesztik megélhetésüket. A rendszerváltás óta sosem mért teljesen egyenlő mércével a hatalom a művészeknek, egy-egy politikai kurzusban mindig élvezték a hazai pálya előnyét a nyíltan támogatók, de a másik oldalon vagy éppen sehol sem állóknak is maradt pálya – eddig. Ma azonban már a hatalommal szimpatizálóknak is remeghet a térdük, hogy elutasíthatják-e a vezér tanácsadóitól érkező felkérést, vagy ha jót és pénzt akarnak, vállalniuk kell, amire már most sem lehetnek büszkék.

Ez sajátos mód éppen a másik oldalon viszi bele a politikába a művészeket, akik politizálni kezdenek, közéleti szerepet vállalnak – éppen a kultúra átpolitizálása ellen tiltakozva. Nekik nincs vesztenivalójuk, ők akkor sem várhatnak semmit a hatalomtól, ha hallgatnak és távol maradnak a politikától. Ők ahhoz a hazához sorolódtak, amely – úgy tűnik – igenis lehet ellenzékben. Most a politikai árok másik szélén látják majd feltűnni azokat, akik hozzájuk hasonlóan kiszorulnak a támogatottak köréből, mert a sárga hátú biocsirkéről már ők sem akarják zengeni a dalt üde, mámoros ajakkal. Ők akár már együtt is politizálhatnának azért, hogy ne kelljen politizálniuk a szabad művészetért.