Több mint tíz éve dolgozom újságíróként, de ilyen jól kidolgozott „elszólással” még nem találkoztam. A bukaresti magyar nagykövetség attaséja egy interjúban nem pusztán felveti a magyar állam erdélyi földvásárlását, hanem meg is nevezi a programot („Földet életjáradékért”), és részletesen vázolja a kivitelezés módját is. Hogy aki a földjét átadja a magyar államnak, életjáradékot kap, ráadásul a terület is a tulajdonában marad élete végéig. Hogy irodák jönnek létre Erdélyben a program végrehajtására. Többnek tűnik ez annál, aminek a Külügyminisztérium illetékesei minősítették. De ha nem egyszerű ötlet, mi szükség tagadni? Miért tagadja a Külügyminisztérium a földvásárlást, sőt magát az interjút is? Épp elég idejük lett volna letiltani, hiszen a beszélgetés tavaly novemberben készült.

Valami miatt hirtelen fontos lett, hogy az ügy ne kapjon nagyobb publicitást. A közmédia, amely első kézből tudósít egy senki által nem ismert marosvásárhelyi „civil aktivista” pénzgyűjtő akciójáról, és rendszeresen szemlézi a Fideszhez közel álló Krónika című napilapot, erről az interjúról nem számolt be. Csakhogy a szellem kiszabadult a palackból. Amikor egy interjú megjelenik a három legolvasottabb erdélyi hírportálon, nem lehet meg nem történtté tenni. Csak letagadni lehet.

Évekkel ezelőtt dolgoztam a Krónika-interjút szignáló Szucher Ervinnel, de nemcsak róla, egyetlen volt kollégámról sem feltételeznék ilyesfajta csalást. Mégis ritka kínos pillanat volt, amikor telefonon lejátszotta nekem a Szabó József Andorral készült beszélgetés hangfelvételét. Vajon azt gondolta, hogy azt gondolom? A letagadott interjúban az attasé arról beszél, hogy a Külügyminisztérium nem tart diplomáciai háborútól: az uniós alapelvek egyértelműen támogatják a szabad tőkeáramlást, ráadásul a románok a magyar jogszabály alapjaira építették a sajátjukat. Talán rádöbbentek időközben arra az „apró” különbségre, hogy a román állam nem akarja felvásárolni a Dunántúlt?

Előkerült egy másik hangfelvétel is, amelyen az attasé az Erdély FM-nek beszél a földvásárlási programról. Koncepció tehát létezett, a kérdés már csak az, hogy mi célja lehetne egy ilyen programnak.

Persze Erdélyben is vannak bőven helyzetbe hozható emberek, s a föld ott is egyre jobb üzlet. Az attasé által vázolt elképzelés szerint a földet olyanoknak adná oda a magyar állam, akinek nincs, de szeretne gazdálkodni. Az nem kérdés, hogyan válogatnának a jelentkezők közül. Van ennek Magyarországon egy bejáratott rendszere: földmutyinak hívják. Másfelől az „üzlet” nem elhanyagolható szimpátiatőkét hozhat. A jórészt a Fideszt támogató erdélyiek alighanem el is várnák, hogy a magát nemzetinek nevező kormány gondoskodjon a „magyar földről”, legyen az bár Romániában. Szabó József Andor talán ezt az elvárást érzékelte, és erre próbált legjobb képességei szerint válaszolni. Az elmúlt évek tapasztalata alapján egy bukaresti attasétól ez egyáltalán nem volna szokatlan.