Azért jut eszembe sűrűn mostanában Brecht remekműve, mert a honi közbeszéd második legfrekventáltabb dilemmája a devizaadósságok kérdésköre. Hibás termék vagy hibátlan? Gonoszok a bankárok vagy segítőkészek? Felelőtlenek a kölcsönfelvevők vagy szerencsétlenek? Miben hibás az állam? Hibás egyáltalán? És a kormány? Szolidáris legyen-e a társadalomnak az a (nagyobbik) része, amely nem tudott vagy nem akart hitelt felvenni? Itt a kapitalizmus erkölcsi alapkérdéséről van szó. A fogyasztóinak nevezett társadalom logikájáról. És ez nem túl derűs.

Régen az átlagos „fogyasztó” előbb dolgozott, spórolt, azután vásárolt. Most éppen hogy dolgozunk, máris meg akarunk vásárolni mindent – ám ez csak hitelből lehetséges. És a bankok – 2008-ig – hiteleztek nekünk, és persze ők se haltak éhen. Túlhiteleztek minket és túl jóllaktak belőlünk. 2008-ban azt vehettük észre, hogy a kihelyezett hitelekből adódó tartozások értéke jócskán meghaladja a fedezetekét. Mindez a lakóingatlanok és a személyautók tekintetében kirívóan látszott. Túltermelés volt túlfogyasztással és túlfoglalkoztatással.

Ez volt az a kártyavár, amely addig állt, amíg egy lapot (akárhonnan) ki nem húzott valaki. 2008-ban ez megtörtént. Leállt az építőipar és az autógyártás, jött a munkanélküliség, ezért tovább csökkent a fogyasztás, ezért még több munkahely veszett el, szóval kialakult a szokásos „circulus vitiosus”, a gazdaság „káros köre”, a „világválság”. A magyarországi devizaalapú hitel tipikus formája a túlhitelezésnek. Azok is felvették (ez az ő hibájuk), mert felvehették (ez meg a bankoké), akik a saját valutában, amelyben várható jövedelmük volt (a reálfolyamatok alapján), érvényes kamatot nem tudták volna fizetni. Világos, hogy ez a hitelezés a szokásosnál nagyobb kockázattal jár, pontosan az árfolyam (kiszámíthatatlan) ingadozásának pluszkockázatával.

Az is érthető, hogy a hitelt felvenni kívánók ezt a rizikót szubjektív (és objektívnak tűnő) okokból (maguknak) kisebbítették. Az már kevésbé, hogy a pénzintézetek nem érzékelték a veszélyt, holott a forint, illetve a svájci frank mögött álló politika és gazdaság ereje különbözött, sőt az is tudható volt, hogy ez a különbség növekvő tendenciát mutat. De az természetesen nem volt kiszámítható, hogy ilyen mértékűvé válik. Ezt a kockázatot a bankok szerződésben hárították át a hitelfelvevőkre, akik ezt abban a tudatban vállalták, hogy még néhány évig lassú, egyenletes forintromlás (a svájci frankhoz képest) ugyan valószínű, de az ország belátható időn belül felvételt nyer az eurózónába, ami teljes árfolyam-stabilitást biztosít majd nekik is.

A válság azonban minden számítást keresztülhúzott, mert éppen az „alpesi pénz” lett a menekülő valuta, mindenki (fél Amerika és egész Európa) azt akart vásárolni, így – a svájciak által sem kívánt – alpesi magasságokat ért el a frank árfolyama. Ez a folyamat 2010 nyaráig tartott, és a magyar hiteleseknek mintegy húszszázaléknyi fizetésikötelezettség-emelkedést okozott, ami több volt a vártnál, de az adósoknak az a része, aki (és amely) nem vesztette el a jövedelmét (illetve bevételeit), fizetni tudta a részleteket. A bankok ekkor még nem voltak veszélyben, mert a fizetésképtelen adósok aránya belefért a szokásos mértékbe. A nagy baj a Matolcsy-féle „unortodox” (már a szó is rettenetes) gazdaságpolitikával kezdődött, amely két bombával csapott le a hitelpiacra.

Az első az volt, hogy folytatódtak az állásvesztések, miközben (az idegenszívű befektetők és az IMF „kipaterolása” miatt) új munkahelyek alig keletkeztek, tehát nőtt a meghiúsuló hitelszerződések száma. A második csapást a hatalmas bankadó kivetése és a pénzügyi műveletek mindegyikének „illetékkel” való megterhelése jelentette. A második csapást a kormány egy hatalmas populista hazugságpropagandával hozta népe tudomására: azt ígérte, hogy a pénzintézetek nem fogják áthárítani a költségeket a fogyasztókra. Ilyet egy kormány csak akkor ígérhetne, ha állami tulajdonba venné a pénzintézeteket, azonban a szavát állni akkor sem tudná. Ekkora butaság nincsen, ez bizony kilóg a keresztény erkölcsből is. De (szó szerint) nem tiltja – Jézus tanain kívül – semmilyen törvény.

A kormány ígérete természetesen a bankokat semmire sem kötelezte, viszont saját aranyszabályuk igen. E szerint a hitelezési tevékenység nem lehet veszteséges, mert az a náluk elhelyezett betétek kamatait, sőt magát a tőkét fenyegeti, ami a bank csődjéhez vezet, ami viszont beláthatatlan (illetve nagyon is belátható) következményeket okoz. (Emlékezzünk az 1997-es Postabank-ügyre!) A bankoknak tehát (betéteseik védelmében) lépniük kellett, ami morálisan vitatható, de elkerülhetetlen volt. A hitelszerződéseknek a bank részéről történő egyoldalú módosításáról, lényegében a kamatemelésről van szó. Világos, hogy ez egy morális fából vaskarika. Azt mondjuk, hogy a szerződés szent, annak szigorú betartása a polgári rend alapja. Kivéve a gyevi bírót, azaz a pénzintézeti hitelszerződéseket.

A bankok (elkerülhetetlen) rossz hitelkihelyezéseiket csak ezen a módon tudják kompenzálni, csak így tudják megőrizni a betétesek pénzét, csak így tudnak túlélni. (Az természetesen hozzáértés és szerencse dolga, hogy milyen a rossz hitelezések aránya.) Ahhoz képest, hogy erkölcsi szisztémánk megalkotója (Jézus Krisztus) a kamatszedést magát is tilalmazta, a kamatemelés (az egyoldalú szerződésmódosítás) semmiképpen nem mondható etikusnak, azonban a reformátor Kálvin „engedélyezte”, mert számára világos volt, hogy kamat (és annak egyoldalú változta tása) nélkül nincs banki működés, bank nélkül pedig nincs kapitalizmus.

Talán így érthető, ha a magam részéről (ugyan nem jónak, hanem csak) a lehető legjobbnak tekintem a Kúria (elsőre igencsak paradoxnak tűnő) döntését. Vagyis azt, hogy a szerződések szentségére hivatkozva nem tartja jogszerűtlennek azok egyoldalú módosítását. A paradoxon az, hogy az egyoldalú módosítás lehetősége a szerződésben (természetesen „kis betűvel”, de) benne van. Az is helyes, hogy megvárjuk az uniós bíróság „jóváhagyását”, hiszen a válság hatására (talán) az összes európai bank kamatemelést hajtott végre. Én azt is elhiszem a Kúriának, hogy a devizaalapú kölcsön nem eleve „hibás termék”. Azt viszont hozzá kell tennünk (mert a Kúria ilyesmivel nem foglalkozhat), hogy a vészesen elhibázott (ostoba vagy gonosz?) magyar gazdaságpolitika tette azzá, azaz (sokak, túl sokak számára) visszafizethetetlenné.

Röviden: 2000 és 2008 között Magyarországon a deviza(alapú) hitel felvétele nem tűnt túlzottan kockázatosnak, de mind a szokásos visszafizetési, mind pedig az árfolyamveszteség miatti rizikó 2008-tól kezdődően sokkoló mértéket öltött ugyan, ám még nem borította fel a rendszert. A megrendítő erejű ütések 2010-ben kezdődtek, és záporoznak mindmáig. A kormány folyamatosan a devizahitelesek (így, mindet együtt? becstelen megfogalmazás!) „megmentéséről” papol, miközben megalakulása óta minden cselekedete a forint árfolyamának romlását okozza, ami pontosan a papolásban foglaltak ellenkezőjét eredményezi. Ennyi okoskodás után tartozom valamiféle megoldási javaslattal. Azonban minden irányban igazságos (etikus) megoldás már nincs.

A kormány akár „beavatkozik”, akár nem, mindenképpen hatalmas összeget vesz ki a büdzséből, azaz még jobban eladósítja az országot. Sajnos saját (magyar) erőből nincs már esélyünk. (Az utolsó talán a magánnyugdíjpénztárak kifosztásakor volt.) De Azerbajdzsán vagy Szaúd-Arábia még segíthet. Ha mégsem, akkor le kell tenni a fegyvert az EU és az IMF előtt. Ehhez persze nemcsak az unortodox varázslónak, hanem bölcs vezérünknek is (pereputtyostul) távoznia kell.

A szerző orvos

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.