Mit szóltok majd akkor, amikor zárolják a húszmillió feletti bankbetéteket!? – ejti el a megjegyzést szűk társaságban valaki, akit azonnal letromfolnak, hogy ne vészmadárkodjon, különben is, nyugodjon meg, itt senkinek sincs efféle problémája. De vajon hányszor véltük úgy, hogy egy feltételezés képtelenség, ezt már nem merik, vagy nem lehet megcsinálni? Meg merték, meg lehetett.

Magánnyugdíjjal, vízművel, földdel és trafikkal. Játékgéppel, tankönyvvel, végkielégítéssel, áfával és végtörlesztéssel, vagy negyvenféle új illetékkel és adóval. Multikkal, baltával, irányított tenderekkel, stadionokkal. Nálunk több nyomozás indul a bejelentő, mint a feljelentett ellen. Itt a stróman simán bevallja, hogy az, és olyan céghálót sző napokon belül, hogy ember legyen a talpán, aki kinyomozza majd a párt árnyékban hűsölő igazi tulajdonosokat.

Idehaza a független jegybank elnöke meglebegtetheti, hogy néhány hónapon belül akár négy külföldi nagybank is veheti a sátorfáját („nem kár értük”), és betétesek tömege tippel kétségbeesetten, melyik az a négy, és fut fűhöz-fához, hogy mit csináljon a pénzével. Akiknek ennél földhözragadtabbak a gondjaik, ott álltak a karácsonyi ingyenkonyha végeláthatatlan sorában a Blaha Lujza téren. Vagy ettek a Hiltonban csirkemellfilét calvadossal ízesített gombamártással, magával a miniszterrel. Emberi erőforrásként.

Soha még ennyi témát (képtelenséget), ennyire feleslegesen nem adott év, mint a tavalyi (persze valószínűleg hosszú idő óta minden eltelt év után ez a krónikás érzete, de 2013 tényleg „csúcsra járt”.) Igaz viszont, hogy maradt az egykulcsos, és lett családi adónk, valamint rezsicsökkentésünk.

És a felmérésekben immár negyedik éve komoly előnnyel vezető kormánypártjaink, amelyek eddig egy röpke hónapban sem érezhették azt, hogy a nyakukba liheg az ellenzék. Néhány feltámadt esélyt hamar megtört lendület követett, holott... Holottból volt elég.

Rengeteg holott gyűlt össze a hátunk mögött, glédában állnak a holottok, meg az elemzések és a hitetlenkedés, miszerint a közvéleménykutatók bizonyára tévednek, nem kapnak igaz válaszokat, félremérnek. Akár a súlyos beteg, aki makacsul hisz az őt vigasztalóknak. Ha valamit megtanultunk, az az, hogy semmi sem biztos, a kiszámíthatatlanságnak még az irányát is nehéz megsaccolni. Ami ma faktum, az holnap megcáfolt igazság. A mai tény, holnap ábránd és fordítva. Aki ma támadhatatlan, az holnap pária. Ma gázszerelő, holnap milliárdos. Vagy még ma. Nem tudni, hogy a múlt vagy a jövő kezdődött el, Horthy- vagy Kádár-reminiszcenciákkal van-e dolgunk, vagy ez olyan, mint egy vegyeskereskedés, kinek mi tetszik, leveheti a pultról, behelyettesíthet, aktualizálhat.

Alaposan fel lett fordítva az ország, és elviselte. Ez tulajdonképpen Orbán Viktor politikájának sikere. Maffiaállam? Is. Egyébként egy maffiaállamot sem lehet csak úgy ukmukfukk! létrehozni, a maffiókákon kívül kellenek hozzá intézmények, szervezetek, emberek, azaz felszámolt intézmények, megosztott szervezetek, beletörődő emberek. Megannyi surranópálya. Ahová azok a tömegek szorulnak, amelyek tagjai úgy érzik, hogy semmi közük már semmihez, nem érinti őket, ami történik, nincs dolguk vele. Még a belügyminiszter 2010-es éhséglázadást vizionáló jóslata sem jött be. Pesszimista ember.

A nincstelenek el vannak foglalva a még szegényebbekkel, a kiszolgáltatottak a kitaszítottabbakkal, eljött a közmunkaalapú társadalom korszaka, amelyben senki sem egymásra, mindenki csak magára van utalva. Atomizálódott a társadalom – hajtogatják az okosok, és lehet benne valami, mert a vagyonosok köre sem egységes egész. Közülük sem mindenki nyugodt. Oligarcházzák őket, holott régi gazdagjaink a nagy kiegyezésre várnak. Szeretnének fellélegezni, de figyelniük kell minden kis neszre, mert újra és újra tudtukra adják, hogy amit kötöttek, az nem kiegyezés, hanem pillanatnyi alku, amit időről időre újabb követhet. Ha valamilyen oknál fogva mégsem, hamar a bűvös kör peremén találják magukat.

Alaposan megcsapolt pénzzel és befolyással. Írásba adnák már, hogy nem akarnak az égig nőni, de ez nem így megy. Az egymásba vetett bizalmatlanságból, a körbeért félelemből is képződhet centrális erő. Apró szigetekre kell osztani a társadalmat, senki ne érezze, hogy a másik szigethez köze van, de mindenkinek legyen oka miért kushadni. Az ellenálló sejteket nem felszámolni, hanem kifárasztani kell, de úgy, hogy környezetük is unjon rá ágálásukra. Apró engedmények belengethetők, amelyek, ha kell, később szinte észrevétlenül lenullázhatók, torzíthatók, kijátszhatók. Mire a delikvensek észbe kapnak, már nem lesz erejük a folytatásra. A tiltakozó fegyveres testületek, orvosok, pedagógusok, diákok és BKV-sok nem lettek átverve!

Ennyire futotta az erőtökből! Aki folyton-folyvást az ellenzéki összefogást hiányolja, nézzen már körül, hogy az elmúlt években ki fogott össze úgy istenigazából és kivel? Az értelmiség? Nemrég még mosolyt fakasztott, hogy azonnal feloszlatták azt a névadó bizottságot, amelyik nem javasolta Ferihegy Lisztre keresztelését. Mi lett azóta a fényes légikikötőből? Fapadosok Mekkája. Az Akadémia tekintélyes utcanévbizottsága viszont már igyekezett alkalmazkodni, kifogásait kordában tartani, ahogy a történészek sem hörögnek kórusban a kormány által egymás után életre hívandó múltkutató intézetek ellen, amelyek az úgynevezett emlékezetpolitika új fejezetét hivatottak megnyitni. Némi retussal, ráncfelvarrással. Miért ne sikerülne, ha a 2006-os zavargásokét is sikerült tőből átírni?

Az irodalmi-színházi kánonváltás is sebesen halad, talán csak a minőség marad le olykor a csatlakozásról. De ezen is csak néhány renitens akad fenn, ahogy a művészeti akadémia kiváltságain, vagy a nagyvonalúan dotált nemzeti könyvtár „államosított” sorozatán. Nincs országos riadó, nem szól se szirén, se sziréna. Csoda-e, ha egy jó nevű képzőművész újra belép oda, ahonnan tiltakozásul, talán éppen a nevét féltve kilépett? Ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ez a politika sikeres. Lehet mindennap holnapra jósolni a világvégét, tulajdonképpen már a kádári végjáték idején is így voltunk ezzel, nem ismeretlen sem a táj, sem az ecset. Úgy tűnik, hogy a magyar homokvár tartós, építhetők rá újabb és újabb szintek.

Bár a beomlás prognosztizálható, a sötét kilátások beszorulnak konferenciák falai közé: huhogjatok, bomlasztók! Különben is, a világ és Európa csak a bajokat exportálja, a profitot meg kiviszi. Szuverenitásunk a tét, amikor a jogállamot kérik számon. Hány téveszmét hoztunk magunkkal a rendszerváltáskor? És hány téveszme borul virágba újra, régi korok csíráiból? Agymosás? Alig kellett hozzányúlni az agyakhoz. Ügyesen elő kellett hívni régi tételeket, képzeteket, önfelmentő magyarázatokat, beáztatni, hogy a nem kívánt (szennyezett) foltok eltűnjenek, majd nemzeti színekbe öltöztetni, akár a lényeget, az üzletet eltakaró dohányboltokat. Van az a meg a b verzió: győztünk, vagy elárultak minket, és az is félgyőzelem, hogy ha az árulók megneveztetnek.

Most éppen a Kúria gyáva, állt a magyar ember helyett a bankok oldalára. Ez a megfogalmazás – tévedés ne essék – nem kritika, hanem ítélet! Születhetnek árnyalt újságcikkek, tanulmányok arról, hogy sokszor jó helyen tapogatódzik a hatalom, csak az a baj vele, hogy szike helyett baltát használ, azzal okoz károkat. Nincsenek károk. Csak az itthonról tüzelt nyugati sajtó hamisít. Miért volna leegyszerűsítés az, ha feltételezzük, hogy az állatorvos a jószágot, a bankár meg csak a pénzt szereti? Ha tőkeügyben végül is Marxnak volt igaza? Ha a globalizáció vadhajtásait nyesegetjük a határainknál? Kit zavar, ha végre a nemzeti burzsoázia kap támogatást – igaz, azt momentán Közgépnek nevezik. Hány ember veszi észre, hogy a rezsicsökkentést szerencsés időben kaptuk el?

Másutt maguk a szolgáltatók politikai felhang nélkül adtak engedményt, mivel csökkent az áram világpiaci ára. Itt a totálisan tájékozatlan rezsibiztos a nap 24 órájában azzal törődik, hogyan legyen feltüntetve a havi számlán a nemzeti ajándék. Hála Orbán Viktornak. Az árképlet alapján egyébként a negyedik negyedévben amúgy is 20 százalékkal olcsóbban kapjuk a gázt a Gazpromtól. Ráadásul azt beszélik, hogy az oroszok Paksnál már a spájzban vannak: közreműködésükkel fog bővülni az atomerőmű. Hogy a Mol-pakettet azért vettük meg méregdrágán, nehogy kiszolgáltassuk magunkat Moszkvának? (2011. május, 22 400 forint részvényenként.) Azóta sokat változott a világ. Hála Orbán Viktornak.

Zavar, káosz uralkodik a fejekben. Magukra maradt közösségek keresik tanácstalanul támaszukat. Távoznak a szocialistáktól, belépnek a DK-ba, majd arra a fiatalra szavaznak, aki a közösségteremtés reményét hozta el számukra. Ásotthalmon nem a Trianon előtti vármegyéket számolják, hanem a fagyos téli napokat. Intellektuális és morális deficitünk van – hangzik a tudományos terminológia –, miközben azt látom, hogy a csodapalota Honvédkórház vécéjéből már a vízcsapot is kilopta valaki. Elég ide a papagájkórus, amely a nyilvánosság teljes arzenáljával tégláról téglára építi fel a rezsim himnuszait, hagy ki, retusál neki nem tetsző tartalmakat – nem lehet annyira kínos és átlátszó, hogy ne érjen célt. Magyarországon a kíváncsiság sincs olyan állapotban, hogy tömeges igény mutatkozzon némi tárgyilagosságra. Már látni, hogy a pártkampány nagy része kormánypénzen fog futni, ami még semmi, de a Simicska-birodalom és szatellitjei segítségével – mint sok más forrás – ez a büdzsé is sajátos utat jár majd be a Fidesz környéki lankákon.

A közvélekedést és a közérzetet tudakoló vizsgálatok eredményei is hol extrémek, hol egymással mennek szembe. Népünk a világ egyik legszomorúbb nációja; a megkérdezettek többsége elégedetlen a kormánnyal; ugyanakkor a Fidesz politikusai a népszerűségi listák élbolyában vannak, és a GKI–Erste decemberi konjunktúra indexe szerint év végére több mint egy évtizede nem látott optimizmus uralkodott el Magyarországon. Mérő László szellemes jegyzetében (Magyar Narancs, 51–52. szám) ezt úgy magyarázza, hogy néha a többség kisebbségben érzi magát, ezért ad egymásnak ellentmondó válaszokat például saját és az ország helyzetét illetően, ami billenékennyé teszi a közhangulatot. Fogadjuk el, hogy ez így van, érdemi változást azonban csak az hozhatna, ha a többséget valaki képes volna ráébreszteni arra, hogy – ő a többség.

Ez a hit jelenleg a legnagyobb hiánycikk. Ugyanakkor nagyon is kirajzolódik egy ideológia abban, amit Orbán Viktor elképzel, hiába is tagadja. Világképe egyre inkább tényleges alternatíva Magyarország előtt. Vannak, akik abban bíznak, hogy 2014 lesz az enyhülés éve. De egy elcsendesedő háború, egy bekövetkező konszolidáció csak gyengítené a már-már kiépült rendszert, amelynek kötőanyaga és hitbéli forrása maga a konfliktus, „az egyedül vagyunk, de győzünk” mámoros érzése. Az egymás ellen fordított, alulszocializált társadalom jó ideig nem tudna a rászakadt békével mit kezdeni. A harcok közepette pedig inkább az erőt, a határozottságot keresi, az államot, amely megóvja őt, ha mástól nem, saját helyzete pontos bemérésétől, az eligazodásától, az önálló döntések vállalásától.

A szervezett felvilág mohó és csúnya, de még mindig imponálóbb, mint a „pancserek” birodalma, amelynek üzenetei gyakran egymást oltják ki, legtöbbször pedig el sem jutnak hozzá. Vagy azért, mert nehezen fogyaszthatók, vagy – és ez a gyakoribb –, mert a közlés csatornái szűkek és várhatóan még szűkebbek lesznek. Hosszú út vezet a normalitásig, s jelenleg nincs a szélvédőre rögzítve az a GPS, amelyik egyenesen odavinne.

Utóirat: Lettországban is nagy a fejetlenség, mert lemondott a 2009 óta hivatalban lévő miniszterelnök. Tettével politikai felelősséget vállalt a Rigában történt katasztrófáért, mikor is beomlott egy bevásárlóközpont teteje. Kabinetjének váratlan távozását alig több mint egy hónap választotta el az euró január elsejei bevezetésétől. Jól kinéznek.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD