Ki kell bírni kisebbségben. Tudni kell egyedül maradni. A nemzetközi és a hazai főáram ellenében úszni. Csak az tud jól és emberien válságot kezelni, oldani és kötni, aki maga is bensőjében átélte válságok viszontagságait.

Surányi György a Pénzügykutatási Intézetben, a miniszterelnökségen, a Tervhivatalban, a Nemzeti Bankban „együtt és többség volt”. Alkalmazott eltérő megoldásokat, fogásokat, de a főáram keretében. Gazdasági és politikai liberális volt. De 2001-től eloldotta magát az ortodox liberalizmustól. Először még maga se tudta, de aztán egyre tudatosabban vált mássá, gondolkodott másként. Kialakult az a véleménye, hogy Magyarország 2001-ben tért le a fenntartható növekedési pályáról. Kormányai elhibázott gazdaságpolitikát folytatnak –ezen belül rossz és összehangolatlan monetáris, fiskális és jövedelempolitikát –, és innen veszi kezdetét a magyar kormányzóképességbe és hitelességbe vetett külső bizalom romlása. Itt kezdődik intellektuális fordulata a főáram ortodox liberalizmusától egy heterodox liberalizmus felé. Vallja, a magyar teljesítmény akkor teljesítmény, ha egyben európai teljesítmény is, ha európai feladatot is megold. 1989 és 2001 között a magyarok nemcsak a maguk, hanem az európai kihívásokra is választ adtak, amikor nemcsak példát mutattak egy kelet-európai diktatúra békés rendszerváltására, de a keletnémetek kiengedésével hozzájárultak a német egységhez és Európa békés újraegyesítéséhez. Mindezzel helyes irányba továbblökték az európai integrációt az elmélyítés és a kibővítés útján. A visegrádi kezdeményezéssel egy regionális együttműködésre és az alapszerződésekkel a szomszédsági viszony rendezésére adtak receptet. Az 1989–90-es és az 1995-ös gazdasági válságkezelés példaértékű európai válságkezelés volt. Magyarország méltán állhatott az európai példák közé: valahogy így kell csinálni.

Ám, az ezredforduló után, a magyar politikai, gazdasági és szellemi elit, az európai bejutást biztosra véve, belefáradt az európai szintű teljesítésbe. Le akarták aratni az elmúlt évtized gyümölcseit. Mindenki nagyon elégedett volt magával. Visszatértek a nemzeti keretek közé: nemzeti szuverén vagy szociálprotekcionista célokat tűzve maguk elé. Enyhe doh- és molyirtószag érződött mindenütt. A történelem óceánjából visszaeveztünk a szűk lagúnába. Amikor Surányi azon kezdett gondolkodni, hogy vajon az Európai Unió maastrichti szerkezete megfelel-e a kelet-európai felzárkózóknak – és arra jutott, hogy nem –, majd megkérdezte magától, hogy megfelel-e az EU euróövezeti tagjainak – és megint a nemhez jutott –, akkor se az Európa szerkezetével nem törődő, oda mindenáron bejutni akaró ortodox liberálisok, se az Európa-szkeptikus „Kárpát-medencei keynesiánusok” nem értették. Helyesebben, nem is akarták érteni. Az egyik fél az európai szabályokkal kívánta civilizálni a magyar barbárokat, ügyet se vetve e szabályok milyenségére. Csak jussunk be a meleg és otthonos Európába innen kintről, a hidegből. Csak meneküljünk meg saját nemzetünk elviselhetetlen többségétől. A másik magyar erővel és akarással szerette volna a hanyatló Európát lerohanni, és hátrafelé nyilazva móresre tanítani. Csak húzódjunk vissza pusztáinkra sátraink alá, hadd kevergethessük végre nyugodtan birkapörköltjeinket. Így Surányi az Európa-barátok között Európa-ellenesnek, az EU-szkeptikusok között EU-barátnak számított.

De Surányi nemcsak az európai szabályrendszert bírálta kisebbségi pozícióból, hanem az IMF bevett, globalizált és sztenderdizált válságkezelő gyakorlatát is. Mind az 1995-ös magyar válság kezelésében szerzett tapasztalatai, mind az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz és az ezt követő 1999–2002-es argentin válságkezelés hatására fordulatot javasolt a washingtoni konszenzuson alapuló rendszerben. A maastrichti és a washingtoni konszenzusok bírálatát annak a nemzetközi pénzügyi szakértői kisebbségi csapatnak a dialógusa segítette, amely majd a 2008-as válság után többségivé válik. Ez a Charles Dallara, Stanley Fisher, Martin Feldstein amerikai, Dominique Strauss-Kahn, Olivier Blanchard, Jean Pisani-Ferry francia, Mario Monti, Mario Draghi olasz és a Marek Belka, Jacek Rostowski lengyel, Kemal Dervis török stb. virtuális csapat. Ők azok, akik az IMF, Világbank, IIF, Brueghel, Aspen, Bilderberg, trilaterális szervezetek és társaságok alapján kapcsolódnak egymáshoz, és se a kritikai értelmiség stiglitzi és krugmani neokeynesiánus unortodox, se az ortodox liberálisok álláspontját nem osztják. Neves névtelenek, mivel e felfogásnak, irányzatnak, működési módnak és stílusnak tudomásom szerint nincs neve. Heterodox liberális iskolának neveztem el, amely teljes mértékig szakított a Milton Friedmanhoz és iskolájához kötődő, tiszta laissez faire-t hirdető nézetekkel, az úgynevezett „rossz Hayekkel”, vagyis Hayek Út a szolgaságba pamfletjével és a Mont-Pelerin Society szemléletével, a reagani és thatcheri gyakorlat számos jelenségével, mindenekelőtt a szociáldarwinista egyenlőtlenség modelljével. De fenntartják kötődésüket a klasszikus, európai értelemben vett liberalizmushoz, a „jó Hayekhez”.

Tehetetlenül

„Rossz a szél, rossz az idő, kétes a haszon, biztos a veszély.
Ó késő késő késő, késő idő, késő túl késő, és rothadt az év;
Gonosz a szél, és keserű a tenger, és szürke az ég, szürke szürke szürke.”

T. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban (Vas István fordítása)

Szokásától eltérően igen erős kifejezésekkel lépett fel 2002-ben Medgyessy populista politikájával szemben. Határozottan ellenezte az első Gyurcsány-kormány 2004 ősze és 2006 tavasza között folytatott gazdaságpolitikáját. Három lényeges kérdésben mindenki máshoz képest is mást mondott. 1. Nemcsak a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok elhibázott fiskális és jövedelempolitikáját ítélte el, de az MNB monetáris politikáját is. 2. Ellenezte a liberális párt és közgazdászok egykulcsos szja-javaslatát, és gyanakvását fejezte ki a magánnyugdíjpénztárak rendszerével szemben. 3. Nem hitte, hogy Magyarország az euróövezethez történő gyors csatlakozással megoldhatja problémáit.

Nem hatott. Nincs egy országnak nagyobb tragédiája, mint amikor legbefolyásosabb szellemeinek nincs hatása. Medgyessy távol tartotta, Gyurcsány gúnyolta, Orbán hitte is, nem is, amit tőle hallott. A magyar politikusok legfontosabb döntése, amely az ezredfordulón megszületett: a választók lekenyerezése felül áll minden egyében. Ha a szellemi elit képes tanácsot, receptet adni, hogyan nyerjem meg a választók többségét, akkor meghallgatom, ha nem, akkor süket fülekre talál. A kezdeti bűvészmutatványokhoz még szükség volt szellemi kellékekre, de a 2004 utáni vezérdemokráciában, a vezérek saját mágiájuk, aranycsinálásuk és rémítésük titkát már elegendőnek vélték. 2006 őszén, amikor a gyurcsányi mágia lelepleződött – az elvarázsolt nő sohasem került elő –, Surányi csak arra kellett, hogy egy szakértő tanácsban hitelesítse a konvergenciaprogramot a külföld előtt.

2008 őszén, amikor az országgal szembeni bizalmatlanság államcsőddel fenyegetett, Surányit nem engedték a műtőasztalhoz. Bár az országnak nem volt hiteles miniszterelnöke, pénzügyminisztere, jegybankelnöke és ellenzéki vezére, nem volt hiteles gazdaságpolitikai programja, a politikusokban mégsem volt annyi államférfiúi képesség, hogy visszavonuljanak, és hozzáértőknek engedjék át a kormányzást. Surányi hozzászólása a miniszterelnök által összehívott 2008-as nemzeti válságtanácskozáson megmutatta, hogy egyedül neki van elképzelése a „merre továbbról” – ezért aztán nem is lett belőle semmi. Ha és akkor az országnak hiteles vezetője van, aligha jutunk abba a zsákutcába, hogy hiába jobb a teljesítményünk, a korábbiak alapján egyetlen számunkat se tartják hitelesnek, egyetlen ígéretünk iránt sincs bizalom. A 2009. tavaszi válság, amelyet Gyurcsány újabb felelőtlen magatartása idézett elő, Surányit helyzetbe hozta. Ha és akkor a szocialisták valóban elkötelezettek mellette, és Orbán a köz és nem pártja rövid távú érdeke mellett dönt, akkor megpróbálkozhatott volna ismét a beteg ország operálásával. 2011 őszén, az Orbán-kormány felelőtlen és hiteltelen gazdaságpolitikájának újabb lépése, a svájcifrank-hitelesek előtörlesztésének egyoldalú kormányzati bejelentése, majd további megfontolatlan lépések az ország azonnali leértékeléséhez vezettek. Surányinak ekkor már készen állt 2011 tavasza óta egy javaslata a svájcifrank-hitelek átváltására és a likviditás bővítésére. Se a kormány, se a bankszövetség nem fogadta el. A kormány végül megúszta az újabb válságot, így Magyarország az azonnali infarktusos halál helyett a hosszú haldoklás állapotába jutott.

A reformerek jól ismerik azt a megalázó és keserű érzést, amikor gondolataikat kicsavarva és elferdítve, az eredeti szándékaikkal ellentétben alkalmazzák. Kéjes kárörömmel teszik ezt politikusok, és dühvel veszik tudomásul e politikák ellenzői. Az Orbán–Matolcsy EU-szkeptikus, antiintellektuális páros őszinte boldogsággal veszi át Surányi kritikájából az EU rendszerét és válságkezelési eljárásait bíráló elemeket, és próbál alkalmazni olyan megoldásokat, amelyeknek eredeti ötlete Surányitól származik. Jellegzetes vonásuk, hogy indító gondolataikat másoktól veszik, majd beépítik saját rendszerükbe. Érveket találtak a magánnyugdíjpénztárak ellen, majd brutálisan megsemmisítették őket, és vagyonukat „elégették” a felelőtlen adósságkezeléssel. Megértették, hogy aktív adósságpolitikára van szükség, majd kontár módon tartósították az ország adóssághelyzetét. Felfogták az aktív monetáris politika szükségességét, hogy azután elhibázott banktechnikai feltételekkel, rossz irányba, rosszul fecskendezzenek forrásokat, hosszú távra megterheljék a költségvetést. Surányi számára egyre kínzóbbá vált a gondolat: szabad-e ezeknek az embereknek bármit mondani? Használ-e az országnak, ha megpróbálja őket ésszerű irányba befolyásolni? Mára már tudja: nem.

Wislawa Szymborska írta A vég és a kezdet című versében: „Azok, akik tudták, / Miről volt szó, / Át kell hogy adják helyüket azoknak, / Akik keveset tudnak / És kevésnél is kevesebbet. / És végül leginkább semmit.” Talán eljön egyszer az idő, hogy azok, akik nem tudják, miről van szó, át kell hogy adják a helyüket azoknak, akik többet tudnak, a többnél is többet, és végül majdnem mindent.