Öt napja halt meg 22 évesen Akeem Adams, a Ferencváros trinidadi labdarúgója. Szívinfarktust kapott. Küzdöttek az életéért az orvosok, de hiába. Alsóbb osztályokban sajnos nem ritka, hogy egészségesnek látszó játékosok meccs közben összeesnek, meghalnak. Ők szegények itthoniak. De a profi világban mintha a tragédia jóval gyakrabban érné a hazájuktól távol játszókat.

A zairei Fabrice Muamba néhány éve angol első osztályú meccsen esett össze. Minden látható ok nélkül megállt a szíve, de sikerült újjáéleszteni. A futballt abba kellett hagynia. (Ő csak félig volt légiós, mert 11 éves korában került Angliába.) Az akkor már nagyon sok éve Manchesterben, majd Lyonban légióskodó 28 éves kameruni Marc-Vivien Foe a Kolumbia elleni Konföderációs Kupa elődöntő 73. percében összeesett, s hamarosan meghalt. A pályán vesztette életét a Szudánban profiskodó nigériai Idahor, a Svédországban kosárlabdázó 23 éves lett Raimond Jumikis.

Nekünk magyaroknak talán nem is kell bizonygatni, hogy a nagy tragédiák gyakrabban érik a külföldön profiskodókat, mint az otthon élőket. Fehér Miklós a Benfica játékosaként kapott a pályán végzetes szívrohamot. Zavadszky Gábor 32 évesen Cipruson futballozva halt bele egy ártatlannak látszó sérülés szövődményeibe. Itthon ilyen körülmények között Zsiborás Gábort veszítettük el, aki a válogatott keret edzése után esett kómába, ahonnan soha nem jött vissza.

Sorolhatjuk sajnos a megrázó hazai eseteket más sportágakból is: 2009 márciusában Ocskay Gábor válogatott jégkorongozó halt meg szívinfarktusban. A kétszeres olimpiai bajnok kenus Kolonics Györgyöt a nyári játékokra való felkészülés során érte a szívbetegség okozta halál. Őket, magyarokat, itthon. De mégis mintha a külföldön élők veszélyeztetettebbek lennének.

Talán csak véletlen ez is, de nagyon ebbe a sorba illik: a Veszprém kézilabdázói elleni támadásba a román Marian Cozma halt bele, a horvát Ivan Pesics volt az, akit vesén szúrtak, és a szerb Zarko Sesum szenvedett még súlyos sérülést. Itthon pedig a külföldiek volnának nagyobb veszélyben?

Karl Erik Böhn? A magyar női kézilabda-válogatott norvég edzője, aki sikeres volt itt és boldog – amint búcsúüzenetéből kiderült –, és akit mégis a kispadról űzött el a leukémia.

És ezek után talán nem nagy könnyelműség itt említeni, hogy Michael Schumachert, akinek az életéért remélhetőleg sikeresen küzdenek orvosai, nem otthon, Németországban, hanem Franciaországban érte a súlyos baleset. Hogy ennek aztán már végképp nem lehet semmi köze ahhoz, hogy az az ember, aki az általa ismert pályákon mindig minden lehetséges sebességet uralt, egy ehhez képest veszélytelen, de idegen terepen nem volt képes kontrollálni a mozgását? Közvetlenül nyilvánvalóan nincs is. Ahogy minden egyes – és a sokaságból sajnos csak kiragadott – esetre igaz ez. Együtt azonban jelzik, a legedzettebb emberek számára is nagyon nagy igénybevételt, ezzel sérülékenységet hoz a radikális környezetcsere. Ahogy a sportban szinte semmi sem „belügy”, ahogy minden több önmagánál, ez is. Különösen egy olyan országban lehet ez így, mint a miénk, ahonnan évtizedes bezártság után szinte egyik napról a másikra százezrek indultak el, és kezdenek légiós életet. Nem utolsósorban ezzel a téttel.

Karl Erik Böhn és a magyar csapat 2012 decemberében