A reneszánsz múzeum azonban –például Aldrovandié Bolognában vagy Kircheré Rómában–még alig volt több érdekességek gyűjteményénél. Az ásatag tárgyak és műkincsek mellett kitömött állatok, narválszarvak, különös kőzetek, japán legyezők, nagyítóüvegek és zenélődobozok is megtöltötték polcait. A mai értelemben vett múzeumot az uralkodói, városi vagy magánkollekciókból csupán a felvilágosodás hozta létre, amely népnevelési és oktatási célokra alakította át ezeket az furcsaságraktárakat. Ahhoz, hogy a reneszánsz kacatgyűjtemény a nép épülésére szolgálhasson, részint didaktikus rendbe kellett szedni és magyarázatokkal kellett ellátni tárgyait, részint pedig, és ez még fontosabb, a nagyközönség elé kellett tárni őket – így születtek meg az első mai értelemben vett múzeumok és kiállítások.

A hatalom számára azután a XIX. században a múzeumok több szempontból is fontosakká váltak. Hiszen egyfelől ezekben az – általában Palladio álgörög stílusában emelt – intézményekben az állam fitogtathatta gazdagságát és igazolhatta ősi eredetét, másfelől a maga szájíze szerint oktathatta a múlt, pontosabban a hatalmat szolgáló kultúra tiszteletére a népet. Csakhogy egyvalamit nem szabad elfelednünk: bármilyen erős volt is a múzeumépítők hite a nevelésben, a múzeumok léte továbbra is a reneszánsztól örökölt múltvalláson, múltkultuszon alapult és azon alapul ma is. Hiszen mi értelme lenne egyébként használati érték nélküli tárgyakat közszemlére tenni, s mi értelme lenne áhítattal megszemlélni őket, ha az emberek nem hinnének a régiségek, pontosabban a múlt értékességében és szentségében? Mi értelme lenne etetni és eltartani a múzeum őreit, ha nem a múlt szent őrizői, papjai volnának?

A XX. században azonban – lassanként és országonként más tempóban – a múltvallásba vetett hit megrendült, sőt a század vége felé egyre inkább a visszájára fordult. Most már nem az lett értékes, ami régi, hanem az, ami új, nem a fiatal akarta magát öregnek maszkírozni, hanem az öreg fiatalnak. A múzeum intézménye tehát válságba került. A társadalom (és a hatalom) egyre gyakrabban és egyre idegesebben tette fel a kérdést a múzeum szent őreinek, hogy ugyan, kedves barátaim, miért költsek én efféle, bizonytalan értékű kacathalmazok őrzésére százmilliókat, mikor más, hasznosabbra is költhetném? Mire a múzeum rémült és fizetésüket féltő szent őrei azt hebegték, hogy ők bizony egyáltalán nem valamilyen obskúrus kultusz papjai, hanem igenis hasznos emberek, szolgáltatók, hiszen szórakoztatják és tanítják a népet, terjesztik a célszerű ismereteket, aminek az is a bizonyítéka, hogy az emberek pénzt fizetnek azért, hogy a limlomjaikat láthassák. Vagyis úgy cselekedtek, mint az a plébános, aki kijelenti, hogy őt azért kell fizetni, hogy keresztelőkön, temetéseken, esküvőkön és miséken szolgáltatást nyújthasson a nyájának, egyáltalán nem ama zavaros célból, hogy üdvözüléshez segíthesse az embereket.

A társadalom elgondolkodott a múzeumi őrök válaszán, majd azt mondta: jó, elhiszem, amit mondotok, de ha valóban hasznos szolgáltatók vagytok, ezután csak azt tartom meg közületek, aki valóban sok jegypénzt szed be, és ezzel igazolja hasznosságát. Aki nem szed be eleget, azt pedig kirúgom. Ekkor döbbentek csak rá szegény múzeumiak, hogy nem volt jó ötlet előhozni ezt a szolgáltató dolgot. Csakhogy visszacsinálni már nem lehetett semmit.

De mi mással érvelhettek volna? Talán, mikor létezésük értelme felől kérdezték őket, azt kellett volna büszkén felelniök: Mi nem hitvány koldusok, hanem a múlt kultuszának papjai vagyunk, az emlékezet őrzői, azé a szent emlékezeté, amely az embert emberré tette. Azért kell eltartanotok bennünket, mert ha nem teszitek, nem lesz, aki megőrzi számotokra a múltat. És aki elveszíti a múltját, az bizony nem ember többé, hanem állat. Ebben az esetben azonnal lapátra kerültek volna, és lapáton, ugye, elegánsan és önérzettel sem érdemes ülni.

Akkor hát mi a megoldás? Nyilván a múlt őrizőinek nem szabad sem azt elfelejteniök, hogy a reneszánsz óta ők az emlékezet papjai, sem azt, hogy a felvilágosodás óta ők az ismeretek terjesztői és a nép oktatói – hiszen e két okból jöttek létre a múzeumok –, sem pedig azt a recens fejleményt, hogy ha nem vesz jegyet elég sok ember a kiállításaikra, sem papként, sem ismeretterjesztőként nem tölthetik be hivatásukat, mellesleg ki is rúgják őket. Nyilván meg kell próbálniuk megfelelni mind a három követelménynek. (Ahogy a plébánosnak is hármas a feladata: hogy üdvözüléshez segítse nyáját, hogy papi szolgáltatásokat nyújtson és hogy minél több olyan látogatót toborozzon, akinek minderre szüksége van.)

A múzeum egyre kevésbé szent őreinek tehát valahogy összhangba kell hozniuk mindhárom feladatukat, mégpedig anélkül, hogy egyik vagy másik törekvésük túlsúlyba kerülne, ám anélkül is, hogy akár papi eredetükről, akár ismeretterjesztői kötelességükről, akár pedig a közönség érdeklődéséről lemondanának. És ez bizony, enyhén szólva, emberpróbáló feladat. Véleményem szerint a muzeológusok ezért keresnek keveset. Mert nem érnek rá.

A szerző muzeológus

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.