Mi sem természetesebb, mint egy szakszervezeti vezető tárgyalási beszámolójában az a fordulat, hogy „néha megállt a kés a levegőben”. Meghökkenést legfeljebb az kelthet, hogy a szövegből egyébként kiderül: a tárgyalóasztal túloldalán nem a munkaadók vagy a közszférát finanszírozó állam képviselői ültek, hanem a szövetséges szakszervezetek irányítói. Az elbeszélés ugyanis arról szól, hogyan hozott tető alá három szakszervezeti konföderáció egy negyediket, amely immár – az anyagi, a személyi és a szervezeti viták tisztázása után – egyesült erővel küzdhet a munkavállalók érdekeinek érvényesítéséért. Pontosabban: először is a szakszervezeti érdekképviselet fennmaradásáért, komolyan vehető mivoltának helyreállításáért, egyáltalán, észlelhetővé tételéért. Azt ugyanis nem árt rögzíteni, hogy ma Magyarországon tíz százalék körüli a szervezettség, a statisztikai hivatal mindösszesen bő félmillió szakszervezeti tagot tart számon az aktív munkavállalók közül, és maguk a konföderációk is legfeljebb a nyugdíjas tagok nyilvántartása révén képesek valamivel tetszetősebbre hizlalni ezt a számot. Még az olyan ágazatokban is, mint az oktatás vagy az egészségügy, ahol az egyértelmű válságjelenségek és konfliktushelyzetek segítik a célok világos megfogalmazását, legfeljebb a munkavállalók negyede-ötöde érzi szükségesnek, hogy tagdíjfizetéssel adjon felhatalmazást valamely szakszervezetnek az érdekei képviseletére.

Az tehát, hogy az elmúlt években az Orbán-kormány érzékelhető szakszervezeti ellenállás nélkül vihette végig a munkaerőpiac átalakítását és a munkavállalók jogfosztását, sajátos bizonytalanság következménye. Mert persze megtörténhetett volna, hogy – miként Pataky Péter, a Magyar Szakszervezeti Szövetség újdonsült vezetője lapunkban fogalmazott – a konföderációk nem viselkednek „józanul”, amikor a kormány százezreket belekényszerített a közmunkás lét megalázó félpénz-féljog kiszolgáltatottságába. Észrevehetően tiltakozhattak volna a tarthatatlan és az igazságos helyzeteket egyformán jogfosztással kezelő végkielégítés- és nyugdíjszabályok ellen. Hirdethettek volna mondjuk figyelmeztető sztrájkot az új munka törvénykönyve ellen, amely a jogszabálynál kedvezőtlenebb kollektív szerződések megkötését is lehetővé teszi. Csak épp mindezzel szemben ott állt a kockázat: van-e mögöttük elegendő támogatás? Nem joggal veti-e majd oda nekik a hatalom, hogy „Közöd?”?

Az egyesülés mindenesetre valamelyest tényleg új helyzetet teremt. A három szövetségre lépő konföderáció mögött álló több százezres tömeg remélhetőleg elegendő erőt kölcsönöz maguknak a szakszervezeti vezetőknek is. Hogy működő stratégiát dolgozzanak ki mondjuk azoknak a munkavállalóknak a képviseletére, akik ma teljesen magukra hagyva kénytelenek a jogaikért küzdeni. Ha beszélünk róla, ha nem, a versenyszférában dolgozókat ma „szervezkedés” esetén nemegyszer azonnali állásvesztéssel büntetik. Szóval itt az idő, hogy az érdekvédők kilépjenek végre a félárnyékból. Ne engedjék, hogy a magyar átlagpolgár szemében a rezsicsökkentés legyen az érdekképviselet netovábbja.