Mostantól hozhatják nyilvánosságra a megfigyeltek megfigyelőik nevét. Hozom: Réthly Gábor (született 1961. augusztus 14., beszervezte: Somosi Sándor r.szds.) és Flaskay Miklós (1961. május 15., Kovács Sándor r.szds.). Nevezett urakat nem ismerem. Nem az én ismerőseim voltak, hanem az ismerőseimé. Nincsenek érzelmeim velük kapcsolatban. Derék vagy rongy emberek – fogalmam sincs. Nem tekintem magam áldozatnak, a nekem átadott 6-os kartonokon szereplő neveket nem az áldozat jogán hozom nyilvánosságra, hanem abban a meggyőződésben, hogy a diktatúra szolgálatában keletkezett titkokat demokrata nem tekintheti titoknak, és mindent meg kell tennie, amit tehet, azért, hogy ne maradjanak azok. Minden olyan titok jogosulatlan, mely jogsértést véd. A nevezettek és környezetük majd kezdenek ezzel az információval valamit, remélem, végül javukra szolgál majd.

Polgártársainknak tudniuk kell: csak azok a titkosítási ígéretek érvényesek, melyek megfelelnek egy demokratikus jogállam szabályainak. A mostani rezsimhez is így viszonyuljanak.

A kormánypropaganda szerint a szélesebb nyilvánosság lehetőségét ők teremtették meg. Ellenkezőleg. A legteljesebb adatállományt őrző mágnesszalagok nyilvánosságra kerülését ők akadályozták meg, az ellenzéki javaslatok félrerúgásával ők szűkítették le a titokbontásra jogosultak körét, ők akadályozzák, ahogy tudják, a diktatúra titkosszolgálatával foglalkozó legkompetensebb történészek munkáját, ők akarják a pártkádereikkel feltöltött kincstári bizottsággal kisajátítani és a saját képükre torzítani a múltunkat. Annál több okunk van rá, hogy a résbe, mit nyitni kényszerültek, betegyük a lábunkat.

Ha annak idején minden úgy történik, ahogy kellett volna, akkor már több mint két évtizede emészthetnénk azt a sok-sok ezer nagyon különböző történetet, amely egy-egy beszervezett mögött állt. Végtelenül szomorú, és szorosan összefügg a magyar köztársaság romos állapotával, hogy ezen emberöltő alatt a sok-sok ezer emberből, aki a mellette élők, benne megbízók titkait kiadta a teljhatalomnak, szinte senki sem akadt, aki külső kényszer nélkül is úgy érezte volna, tartozik felebarátainak valaminő fölvilágosítással. Talán ezzel a legnehezebb elszámolni, mert ennek már nincs köze a diktatúra teremtette kényszerhelyzetekhez.

Egy hajdani ismerősömről tudom, hogy beszervezték. Tőle tudom. Elhívott egy kocsmába, és pár feles után elmondta. Még akkor, közvetlenül a beszervezés után. Bátor dolog volt tőle. Szamizdatot találtak nála, megfenyegették, hogy kirúgják a főiskoláról. Ahová egy kis faluból alighanem egyedül jutott el. Ő volt a falu dicsősége. A magamfajta pesti entellektüel azt el sem tudja képzelni, bár próbáltam, mekkora szégyen lett volna kirúgottan visszakullogni a faluba. Ki értette volna ott meg, miféle városi huncutságba bukott bele és miért? ’88 június 16-án, amikor a Szabadság téren elkezdtek kergetni minket a rendőrök, hirtelen megjelent a hátam mögött. Értesíts, ha valami bajod lenne, segítek – súgta a fülembe. Mire gondolt? Mire vitte? Mire vitték? Milyen rangban s minőségben küldték oda? Azóta nem hallottam róla. A közreműködésével készült papírokból semmit nem kaptam, az ő nevét nincs jogom leírni. Csak érzékeltetni akartam, milyen összetett, nehéz és tanulságos történetek tárulhatnának föl. Ha lenne merszünk föltárni őket.