Friss Róbert: Éjszakába nyúlóan
Csaknem 1370 napirendet tárgyalt meg, ami a legtöbb volt a 2010-es kormányváltás óta. A megvitatott törvényjavaslatok, továbbá kormányrendeletek és kormányhatározatok száma mintegy 1700 volt, ami szintén rekord a 2010-es 533-hoz, a 2011-es 1114-hez és a tavalyi 1287-hez képest. A testület tehát, mint az ország, papíron jobban teljesített: alkalmanként átlagosan több mint 45 törvényjavaslatot, rendeletet, határozatot vitatott meg.
Aligha lehet kétségünk, hihetetlen alapossággal. Fáradhatatlanul. Mert, ahogyan Hoppál Péter szóvivőtől tudjuk, a kormányfő mindössze három-négy órát alszik, amivel kapcsolatban csak bólogatni tudunk a fideszes Tamás Barnabás szavaira: erre csak azért lehet képes, mert más anyagból van gyúrva. Mint hajdanán a kommunista pártelit, incselkedik velünk az ördög, de hiába.
Mert mégiscsak lehet ebben a „más anyagban” valami megfoghatatlan erő, ha egyszer hiába fogadkozott még az év elején maga Kövér László és Lázár János, hogy lassítanak a tempón. Nem lehet lassítani, mert nem lassíthatnak. Fékezhetetlenül feltámadtak Majakovszkij önagyonülésezői, akik az életünk apró részleteit is újraszervezve, szabályozva akarnak rendet vágni a halálra ítélt korábbi „liberális rendetlenségben”. A statisztika azt jelzi, 2013-ban az orbáni állam csaknem teljesen kiépült.
A hatalom rohammunkában dolgozott központosított államán, úgy, hogy annak alapjait lehetőleg ne szedhesse fel senki, aki esetleg követné őt a kormányzásban, még ha kiteljesíteni már csak a következő választások után tudhatja is. Ahogyan terebélyesedik az új rend, úgy olvad a polgárok közösségi és egyéni autonómiája, szabadsága. A hatalom gyönyörűségére gyorsabban is olvadna, ám lassan alig akad ember vagy apparátus, aki/amely e mind dagadtabbra hájasodó központi hatalom túlterjeszkedését, előírásait követni, betartatni és betartani tudná.
Még ha alkalmazkodna is a túlélésért. Ezért aztán minél nagyobb, annál gyengébb és tehetetlenebb lesz a telhetetlen állam. A hatalom éppen azzal gyengíti önmagát, hogy rátelepszik a közösségre, megfojtva azt. Minél aprólékosabban törekszik az élet agyonszabályozására, annál nagyobb káoszt teremt. Nem a rend, hanem a köznapi anarchia erősödik. Közben foszlik a közösséget összetartó bizalom, amely nemcsak az átlátható, ezért követhető törvényekre, hanem a szokásjogra, a hagyományok szellemére, a szolidaritásra is hivatkozva szervezi az együttélést a hétköznapokban.
Ám a hatalom rohanásától megzavarodva, nemcsak a központi akarathoz, de régi értékeihez sem tud és megfáradva már nem is akar igazodni. Akkor pedig a nemzet kezdi érezni: önmagával is meghasonlottan szétesett, s elszakadt saját, idegenné lett államától. Bármennyit ülésezzen is a kormány, akár újra és újra éjszakába nyúlóan.
