Eltűnne, ha nem épp Egyiptomból érkezett volna. Mivel ez az ország az arab világ legnépesebb, kulturálisan vezető állama, valamilyen módon olyan központ, amelyre oda kell figyelni. A már három éve tartó „arab tavasz” az inkább félreeső Tunéziában kezdődött, de a világ akkor kezdte komolyan latolgatni az esélyeket, amikor Egyiptomot is eluralta. Mi uralta el? Népfelkelés? A Facebook- és Twitter-nemzedék forradalma?

Volt egy elmeszesedett rezsim, élén egy festett hajú despotával, aki korrupt rendszert működtetett, kiegyensúlyozva a bonyolult országot. Önkény volt, rendőrállam. A rendszer a maga túlélésével és a kegyeltek szájának betömésével foglalkozott. Egyiptom példa volt a többi arab zsarnokság számára, akár monarchiák, akár köztársasági formában működő államok voltak. Ezeket a rendszereket söpörte el ez a tavasz Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában.

Az utóbbiban nyugati katonai segítséggel. Szíriában ez véres polgárháborúvá fajult, ahol a dzsihád nemzetközi brigádjai harcolnak a síita iszlám különítményeivel. Most azt mondják, a „tavasz” nyugati illúzió volt. Sokan feltételezték: ha lerázzák magukról az önkény bilincseit, az arab államok demokráciává alakulnak. Hiszen ezt követelték a tüntető százezrek a különböző Tahrir tereken. Ám a demokratikus változások elmaradtak. Valamilyen formában visszatértek a zsarnokságok. Volt, ahol szinte demokratikusan, hiszen a választók szavaztak maguknak iszlám uralmat.

Egyiptomban az alkotmányos úton hatalomra került iszlamista párt és államfő lépte túl a maga alkotmányosságát, míg végül a hadsereg közbelépett. Most ott is polgárháborúhoz közeli állapot van. Jövőre választás lesz, és feltehetően a hadsereg első embere nyeri meg. Az óra visszatér a 2011-es állapotra. Felületes és vázlatos ez az összefoglaló.

Nem hiszek azoknak, akik egyszerű magyarázatokkal és egyszerű megoldásokkal állnak elő. Az arab világ fiataljai szabadságra vágytak, vágynak, olyan körülményekre, amelyek között kortársaik Nyugaton élnek. Ezért lázadtak a zsarnokok ellen, akik sem távlatot, sem szabadságot nem adtak. Ezért is menekülnek Euró pába, mert itt megélhetést, jövőt, valamilyen szabadságot remélnek.

Ez illúzió. Az is tévhit, hogy a kulturális, vallási tradíciókon könnyedén át lehet lépni. Az arab tavasz iszlamista télbe dermedése ezt is példázza. Ilyenkor az elemzők, de főleg a véleményvezérek, felteszik a költői kérdést: ki a felelős? A Nyugat! A kommunisták! A helyi kapzsi elitek! Izrael és a zsidók! Lehet, hogy ebben mindben van némi igazságmolekula.

Azt hiszem, felelősek a helyi társadalmak, a megszokott és elfogadott tradíciók, a kényelmes áldozatszerep, amely külső felelősöket kutat. Felelősek az ideológiák, amelyek gyors megoldást ígértek – most épp demokráciát. Azt észleljük, hogy a világ nem tud és talán nem is akar megoldást. Az arab demokráciamozgalom legvadabb hajtása Szíria a maga rengeteg véráldozatával, a kultúra kincseinek pusztulásával. Most itt vagyunk a csőd kellős közepén, megoldásra nincs kilátás.

A polgárháború majd lecseng, és visszatérnek Európába is az ott edződött terroristák. Vannak vagy tízezren az ott harcoló iszlám önkéntesek. És még egy viszonylag közeli tálib államra is van esélyünk... Az 1848-as forradalmakat nevezik népek tavaszának. Utána a zsarnokságok évei következtek, majd évtizedekkel később a forradalmak sok célja megvalósult, a világ polgáribbá lett Európában. Ez akár biztató is lehet, csak győzzük kivárni.