Szép és alighanem mindenkinek ismerős sorok. Lehet, hogy illetlenségnek hat kérdőjelet biggyeszteni egy bibliai fordulat után, de megkísérelem a kérdőjelet indokolni. A figyelmesebb újságolvasó észrevehette, hogy itthon is, külföldön is viták indultak az állampolgári jogon járó alapjövedelemről. Magyarul arról, hogy munka nélkül, csak úgy ukmukfukk!, havonta, mintegy fizetésként, mindenki egy meghatározott összeget kapna. És pusztán csak annak alapján, hogy állampolgár.

Első hallásra ez igen meghökkentő javaslat. Sőt, sokakból egyenesen felháborodást vált ki. Hisz nem ötlik-e fel nyomban a másik, örök igazságként felfogott bibliai fordulat is, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Teljességében az Újszövetségben olvasható Pál apostolnak a thesszalonikiakhoz írott második levelében: „Mert a mikor nálatok voltunk is azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (3. fejezet 10. vers).

Az első idézet isteni ítélet annak nyomán, hogy az első emberpár a tiltás ellenére megkóstolta a tudás fájának gyümölcsét, ezért kiűzetett a paradicsomból. A paradicsomban – kell-e mondani? – édeni állapotok voltak, minden megvolt, nem kellett robotolni, gürcölni semmiért. Az Istennel szembeni engedetlenség büntetése ezzel szemben az lett, hogy a betevő falatért, a megélhetéséért, a kiűzetés óta a mai napig, az embernek dolgoznia kell. A munka ennek fényében a bűnt megtorló büntetés.

A másodikként idézett Szent Pál-i meghagyás pedig az előbbi ítélet következtében előállott helyzet erkölcsi nyomatéka, annak a közvélekedés általi visszaigazolása, vagyis elfogadó helyeslése. Ha már most Magyarországon előáll valaki azzal, hogy munka nélkül is járjon mindenkinek a köz pénzéből – nem csoda, ha ellenállásba ütközik.

De miért születik meg egy ilyen javaslat? Erre persze – lehet, hogy csak látszólag, de – mindnyájan tudjuk a választ: „Hát, azért, mert nincs munka”. A munkanélküliség a modernitásban világjelenséggé vált. Valódi istenveréssé a munkanélküliség lett, nem a munka. Ám sokan úgy vélik, igaz, hogy az izzasztó kétkezi munka csökkenése után régóta már a gépesített ipari termelésben foglalkoztatottak száma is hanyatlik, de ezeket az embereket korlátlanul felszívja a szolgáltatások egyre bővülő tere. Szóval nem kell idegeskedni, a mindegyre bővülő szolgáltató szektorban majd mindenki elhelyezkedhet. Ennél a pontnál – úgy tűnik – szakszerű vita bontakozhat ki, hisz a szolgáltatások területe tényleg roppant szélessé válhatna – mondhatjuk feltételes módban.

De a feltételes mód nem pusztán a mindig vitatott és vitatható pénzügyi korlátok miatt alkalmazandó, hanem az automatizáció és robotizáció miatt is. (Erről olvashatni Vámos Tibor: Jelek a falon című, e lapokon még januárban megjelent, a „harmadik ipari forradalomról” szóló írásában is.) És ez az utóbbi az érdekesebb probléma, hiszen nem pusztán az ipari termelés, hanem a szolgáltatások számos fajtája is automatizálható. S már az se csupán fantasztikus filmből vett ötlet, hogy egy betegnek holmi robot adja be a kanalas orvosságot, ráadásul pontosabban, hatékonyabban – és jóval olcsóbban, mint az élő munkaerő.

Vagyis, talán tényleg kéne arról gondolkodni, hogy a jövő ígérete és fenyegetése miatt érdemes-e a hagyományos munkát erkölcsi piedesztálon tartani. A munka fogalma ugyanis zavarba ejtően sokrétű, produktívnak minősülő munkahelyből viszont egyre kevesebb van. A bibliában még a kínnal-keservvel végzett, verejtékeztető, s mindig bizonytalan eredményű földművelésről van szó. Azóta megsokszorozódtak a munkafajták, a teológusok és közgazdászok, filozófusok és antropológusok sokoldalúan – ha egymással nem is egyezően – sokféle értelmet adtak a munkának a fizikaitól a szellemiig, a termelőtől az improduktívig, a kreatívtól a mechanikusig, és így tovább.

Hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy akinek állása van, az dolgozik is. Lehet, de nem biztos. Ráadásul lehet, hogy jobban járnánk, ha csak úgy fizetést kapna, s nem kéne költséges munkahelyét is fenntartani (lásd a „kapun belüli munkanélküliség” kérdéséről a régebbi, manapság meg a közmunkáról folytatott vitákat). Bár a gazdaságilag ráfizetéses állások tömegének fenntartása is indokolható, mert az álláshoz kötött munka némi tartást, önbecsülést ad az embernek, hisz ennek hiányában csak kenyérpusztítónak számít a meggyökeresedett szemlélet miatt.

Ismert probléma (tényleg ismert?) a nincstelen munkanélküliekre rászakadt szabadidő is, ami pedig a szabadságot teszi tárgyilag értelmetlenné. Az iskolázatlanság és műveletlenség, párosulva a munkátlanság miatt fellépő unalommal nemcsak önpusztító, hanem társadalomromboló is (erről írta Scitovsky Tibor Az örömtelen gazdaság című könyvét). Ez a ma problémája, távlatilag pedig még fenyegetőbben csökken a szokványos, állásokhoz köthető munka mennyisége. Ezért vélem, hogy akik az állampolgári alapon járó alapjövedelemről gondolkodnak, s elemző munkát végeznek – jól teszik, hogy ezt teszik.

Még azt is kikalkulálták, hogy ez tán nem is kerülne többe, mint ma a sokféle csatornán át szétszivárgó szociális támogatás, látszat-munkahelyteremtés, a segélyezettek egyéni és sokszor emberileg megalázó minősítése a költséges, homályos minősítő határok közt tébláboló, és nem ritkán atyáskodó apparátusok által. Egyes számítások szerint – ki gondolta volna? – az állampolgári jogon járó alapjövedelem nem igényel pluszköltséget és financiálisan önjáróvá tehető. De hogy csak úgy állampolgári alapon járjon? Baráti beszélgetésekben derül ki, hogy ez sokakban elementáris felháborodást kelt.

Még a higgadtabban reagálók is aggódnak, hogy egy ilyesmi kormányzati bevezetése csak növelné a társadalmi feszültségeket. Ha ma történne, lehet, hogy így lenne. De a holnapokban már sok minden megtörténhet, az is, hogy a költség-haszon számításokkal párhuzamosan a zord erkölcsi ítéletek is az irgalmatlan büntető késztetésből a már ma formálódó holnap körülményeihez enyhülnek. Állampolgári jogon járó alapjövedelmet még sehol nem osztanak a világon. Sok mást igen, a valamifajta betegbiztosítástól az ingyenes internethasználatig, a sokféle gyermektámogatástól a mindenkinek járó konzuli szolgáltatásig – de alapjövedelmet nem.

Még a mindehhez több szempontból hasonlítható, és számos országban már létező, s ugyancsak állampolgári jogon járó alapnyugdíj gondolata sem érte el Magyarországon az érdemleges politikai tervezés szintjét – holott egy polgárairól gondoskodó államnak ez sürgető feladata a hamarosan nyugdíjkorhatárt elérő, de a nyugdíjjogosultság hiánya miatt ellátatlanul maradó százezrek miatt. De nemcsak az embertelen, hanem az istentelen tömeghangulat, s az azt befolyásoló politikai korifeusok (avagy a tömeghangulatnak hódoló demagógok?) is úgy tartják továbbra is, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék.

De hátha nem jól gondolják.

A Vasutasok Szakszervezetének (VSZ) tiltakozása 2011 szeptemberében