Természetesen Pintér Attila szakmai kvalitásait nem vonom kétségbe, de kinevezéséig az MLSZ vezetői azzal tömték tele a fejemet, hogy a magyar edzők ugyanúgy elmaradnak a világszínvonaltól, mint maga a foci. Képzetlenek, sem intellektuálisan, sem a modern edzésmódszerek átvételében nem jeleskednek, kikoptak a nemzetközi mezőnyből – szóval, a kritikák után mindenkit meglepett, hogy mégis Győrből érkezik az új edző, aki azonnal közölte: őt nem irodalomtanárnak szerződtették.

„Előre tudták, milyen a habitusom, hogy nem simogatni szoktam a játékosokat, és megkövetelem tőlük, hogy profi módon éljenek, mert a közönség eredményes csapatot akar látni.” Tényleg: Sven-Göran Eriksson svéd káromkodásai aligha érték volna el a magyar játékosok ingerküszöbét, Bölöni meg nem jött. Számomra mégis inkább az a kérdés, hogy a labdarúgás hazai irányítói miért nem ébredtek rá hamarabb arra, hogy mi a bibi, hogy ne a határon túlról várják a csodát.

Miért csapják be magukat, mindig a külföldi nagy nevek után ácsingózva, hogy azok profik, ők majd ki-, fel- vagy átnevelnek mindannyiunkat. Más lesz a foci, és más lesz a más is. Lám, a Vecsés edzője, Urbán Flóri, aki ha fölbosszantják, még egy rendőrt is lefejel, régóta azon a véleményen van, hogy nem szabad kesztyűs kézzel bánni a labdarúgókkal, mert azok nem értenek a szép szóból. Szerinte Romániában is azért kaptunk méretes zakót, mert az egyébként ügyes fiúkat mestereik folyton csak „simogatták”, a játékosok nem voltak felkészülve arra az „élethelyzetre”, amely a stadionban fogadta őket, és „összeszarták magukat”.

Ennek kapcsán eszembe jutott ugyan, hogy volt egy Bukovi Márton, egy Illovszky Rudolf vagy egy Baróti Lajos, akik urak, pedagógusok és edzők voltak egy személyben, ritkán keltek ki magukból, bizonyára „finomkodóan” fogalmaztak, mégis, tekintélyükkel néha mintha sikerült volna jó játékra serkenteniük focistáikat.

Urbán Flóri azonban hét eleji nyilatkozatában már egy új nemzedékről, a modern, hazai viszonyokra adaptált módszerekről beszél: „Az, hogy egy topedzőt idehozunk, és elkezd okoskodni, hogy légy szíves, fáradj arrébb, és légy szíves, tolódj egy kicsit, erre nincs idő. A magyar játékosnál nincs légy szíves. Takarodjál oda, mert levágom a fejed. Így kell beszélni velük.”

Szíven ütött az igazsága. Meg a felismerés, hogy ezt már jóval korábban tudtomra adták, csak nem figyeltem eléggé. Nem a VIP-lelátók csúcsán, hanem épülő stadionjainkon messze túllépve fogalmazódott meg a nemzeti önismeret alaptézise, mi, magyarok csak az erőből értünk – mint minden félázsiai származék. És az összefogás sem szándék, hanem erő kérdése. Nem kell tehát ezeken annyit lamentálni, mert levágják a fejünk. Az még csodát tehet.