Jó, ezzel még nem mondtunk semmit, akadnak még jó néhányan, akik nem nyertek a trafikpályázaton, s még több millióan vannak, akik sehol sem nyertek semmit, és már nem is fognak. Csakhogy a fehérvári fiatalember tizenkét éven át jól menő szivarboltot vezetett családi vállalkozásban, amelynek csodájára járt a fél ország, kínálatáról s a szakszerű kiszolgálásról legendákat mesélnek. Amint arról a Hvg.hu nemrég beszámolt, a szivarboltban egymásnak adták a kilincset a notabilitások, még a megyés püspök is rendszeresen tiszteletét tette, kormánypárti erők pedig rendre meghívták a Parlamentbe előadást tartani a kulturált szivarozás módozatairól és etikai szabályairól, a kézi sodrású kubai szivarokról, s ilyenkor mindig mint Közép-Európa legjobb szivarszakértőjét konferálták fel.

Jó, ez a nagyfokú szakmai tudás már eleve kizáró ok tud lenni a nemzeti együttműködés jegyében fogant pályázatok elbírálásánál, csakhogy Szender Krisztián, mint jókötésű fiatalember, időnként keresetkiegészítésként biztonsági őrként is dolgozott, mi több, három éven keresztül személyesen védte a székesfehérvári futballstadionban Orbán Viktor páholyát, mondhatni, igen közel áll minden tenderek első számú elbírálójához. Azt gondolná tehát az ember, főleg a miniszterelnök személye körüli alkalmazottaknak, egykori testőrnek, fogorvosnak az előmeneteléből, hogy a 36 éves szivarszakértő ma már minimum országrésznyi dohányföldet művel külön export- és importjoggal, s pallosjoga van a dohánygyárakban.

Azért ezt képzeljük el. Itt állunk a legszebb férfikor küszöbén, felvértezve minden szaktudással, hátunk mögött tizenkét évnyi szakirodalom-olvasással, piackutatással, boltunkban külön pipa-, illetve szivarterasszal, nyolcvan szivar tárolására alkalmas, párásítóval fölszerelt mahagóni humidorszekrény-kínálattal, zsebünkben a honi arisztokrácia telefonszámával, hosszú évtizedekre szóló tervekkel, erre fel az internetről tudjuk meg, hogy nem mi nyertünk. Főleg, hogy pályázatunkat a helyi iparkamaránál írattuk meg, olyan emberrel, aki ismeri a dörgést, a legapróbb részleteket, hogy min múlik majd a döntés, s aki nem felejt el célozni arra a megfelelő körökben, hogy kik vagyunk, s kinek a testi épségét őriztük a stadion VIP-páholyában, plusz még amit kell.

Nagy szerencséje a világnak, hogy nem mi vagyunk szivarszakértők, pláne nem személyi őrök tekintélyes bicepsszel, s hogy semmiféle kapcsolatunk az új arisztokráciával, különben kő kövön nem maradna. Mert olyan nincs, hogy ezzel a hátszéllel, egyenesen püspöki áldással a fejünkön kigolyóznak a pályázatból, tönkretesznek, megaláznak, s egy macskajancsit ültetnek be a boltunkba.

Egyenként ugranánk a bírálók torkának, hogy kirázzuk belőlük a szuszt, hogy tudják meg egyszer s mindenkorra, mi a magyarok istene. Ám ez a fiatalember csak ül, és néz maga elé, nem érti ezt az egészet, sőt értetlenül néz a Hvg.hu riporterére: „Nem kerestem meg őket soha semmivel, mert mindenki érje el a saját erejéből, amit tud.” Mondhatnák erre, hogy kurvul a rendszer. Eleddig azért viszonylag egyértelmű volt a leosztás: az nyer, aki rokon, aki barát, haver, ismerős, csókos, aki fontos ember valakije, üzlettárs, korrupciós partner, ágyas, szerető, manikűrös ismerős, kenyereslány, megbízható és hűséges stróman, mindegy is, hogy ki, félhülye vagy tán egészen az, csak a mi emberünk legyen.

Jó, időnként nyer ismeretlen paraszt is a földpályázaton, igazi trafikos a trafiktenderen, nem mondható, hogy a rendszer megfeledkezik egyszerű fiairól, lám, Fazekas agrárminiszternél minden ezredik földosztáson helyi fiatal gazda nyer, de annyira helyi, hogy még soha nem járt a falu határán túl, s annyira fiatal, hogy még mutál a hangja; mondja is álló héten át a köztévé, hogy most jó csak igazán fiatal, helybéli gazdának lenni. Ez az ország nagyon szépen megszokta, hogy mindig a csókosok nyernek. Viszont ha híre megy, hogy a csókost is átverik, a köreikből valókat vagy az őket szolgálókat is megvezetik, lóvá teszik, jégre viszik, megfingatják, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek: a hülye nép látni fogja, hogy akkor itt most borult valami, ezek már egymást is becsapják, fosztogatják; és akkor ebből bármi lehet, akár szörnyű dolgok is rájuk nézve.

Ezért érthetetlen, hogy miért hallgat ilyenkor a propaganda. Hol van a szóvivői csapat, a megszokott magas szintű hoppáli, zsigói lelemény, amely ráküldi a fiatalemberre a közmédiát, hogy heteken, hónapokon át a reggeli műsortól az esti adászárásig lássa a világ, tessék, itt van egy ember, aki most megnyílik előttünk, s elmondja a teljes igazságot.

− Krisztián, ismer ön befolyásos embereket a parlamentben?

− Igen.

− Krisztián, őrizte ön éveken át nagyságos és tekintetes, főméltóságú miniszterelnök úr VIP-páholyát?

− Igen.

− Krisztián, vitte ön valamire az életben e kapcsolatokból kifolyólag, netán jól él most?

− Nem. Én csak rábasztam eddig mindenre.

− Azt gondolom, leszögezhetjük, hogy a magyar kormány nem korrupt, nem részesít előnyben senkit, minden tekintetben az esélyegyenlőség alapján hozza meg döntéseit, Cohn-Bendit és bandája megint lebukott. Azért ez már sokkal fejlettebb formája a tömegtájékoztatásnak, mint időnként földet meg trafikot nyeretni arra méltó szerencsétlennel. Ha volna csöpp esze a magas vezetőségnek, most sorra adná az utasítást néhány csókos megviccelésére, de úgy, hogy az a csókos tényleg meglepődjék, sőt hang ne jöjjön ki a torkán, mikor meglátja, hogy nem ő nyert; ennyi áldozatot igazán megtehet a rendszerért.

De nem ám előre lejátszva az egészet, hogy Feri, Sanyi, Béla bácsi, kapsz a végén kétmillió forint prémiumot, de hivatalosan először tízet, amin majd előbb a Főnök, majd aztán mi is jól felháborodunk, és visszafizettetjük veled, miáltal olyan előnyre teszünk szert, hogy jövőre megint mi jövünk, de akkor már tízszeres prémiumot vehetsz fel. Az a baj, hogy ezek se egyenesen, se csavarosan nem tudnak gondolkodni. Apámnak meggyőződése volt, hogy olyan világban, amikor mindenki protekcióval érvényesül, időnként épp azzal lehet nyerni, ha az ember egyenes úton jár.

Amikor annak idején a textilvegyipari technikumban bukásra álltam harmadikban, anyám azt mondta apámnak, hogy menjen be az iskolába, és beszéljen az érdekemben Füleki tanár úrral. Erre minden alap megvolt, mert a munkakörénél fogva apám szerzett néhány berendezést az iskola laborjának. Csakhogy az osztályban túl sokan álltak bukásra, így apám joggal gondolta, hogy Füleki tanár urat kihozta már a sodrából a sok protekciós, s alig vár már egy őszinte, emberi hangot, amitől meglágyul a szíve, s irgalmat gyakorol. Ennek megfelelőn azt mondta Füleki tanár úrnak, hogy „nézze, tanár úr, ha a fiam nem hallgat a szép szóra, buktassa meg nyugodtan”. Mire Füleki tanár úr úgy buktatott meg, olyan nyugodtan és felszabadultan, sallangmentesen, mondhatni, légies könnyedséggel, ahogyan az a nagykönyvekben meg van írva; anyám reakciójáról most nem beszélnék.

Mi most a végtelen nagy lelkünkkel hajlamosak vagyunk Szender Krisztiánt sajnálni, a másik félre nem is gondolva. Igazságtalanok és szívtelenek vagyunk. Ahogyan a riportban olvasni, nem sokkal az előtt, hogy Szender Krisztiánnak be kellett volna zárnia az üzletet, „az egyik fehérvári koncessziónyertes betoppant Szenderék boltjába. A két fél megállapodott, hogy a bolt jellegét megőrzik, és a házaspár alkalmazottként dolgozhat tovább.”

Ha maradt bennünk még kicsi jóérzés, akkor most képzeljük el magunkat a győztes helyébe. Mert nem könnyű a győztesnek. Hó végén úgy beszedni a pénzt, hogy közben nem nézünk a régi bérlő szemébe, különösen, ha ránk kérdez, hogy „főnök úr, mit gondol az új humidorszekrényről”, mert akkor nekünk úgy kell tennünk, mintha tudnánk, hogy mi az a humidorszekrény, hiszen ha nem tudjuk, milyen alapon kaptunk koncessziót, s épp a régi bérlő ellenében, akinek mindez a vérében van, következésképpen kerülni kell a régi bérlő tekintetét, sőt leghelyesebb, ha legközelebb a sofőrt küldjük be hó végén a bevételért. S mit érez majd a többi nyertes, ha borul ez az egész, mert egyszer borulnia kell.

Akkor majd mondani fogják mind, hogy nem tehetnek semmiről, s hogy a szívük szakadt meg, hogy ők nyerték el a boltot, nem pedig az a szimpatikus fiatalember. Ezt bizonyítja az is, hogy egészen jól bántunk vele, hagytuk, hogy csinálja csak a dolgát, ahogyan jónak látja, holott ha úgy vesszük, akár ki is hajíthattuk volna a boltból már a legelső napon a családjával, de mi marasztaltuk, mert van bennünk emberség.

Meg aztán az az igazság, hogy nem értettünk egyet mi sem a rendszerrel, a túlkapásokkal, az arcátlansággal, az igazságtalansággal, ezzel az egész diktatúrával, mert mondjuk ki, ez az volt, és ami sok, az sok, de hát mi apró pontok voltunk, mit tehettünk volna a hatalmasok ellen, családunk volt, gyerek, és a gyerek, kérem, enni kér; fojtottuk volna mindet a vízbe? Senki sem mondhatja, hogy nem szerettük ezt a fiatalembert. Amikor a végén külföldre költözött a nagy szivarkönyvvel meg a családjával, még külön búcsúestet is akartunk rendezni nekik, ám ők azt mondták, hagyjuk, másnap kora hajnalban indulnak, s még össze kell pakolni; majd egyszer, valamikor, amikor jobb idők jönnek.

A Videoton VIP-parkolója