„Elképzelem: az első sortűz után hogy állt ott / vakító homlokát az időnek szögezve”. Én azt próbálom elképzelni, mit jelenthetnek Garai Gábor 1961-ben írt Lenin című versének a kezdő sorai egy mai harmincévesnek, aki jószerével már nem is tudja, mi volt a nagy és mi a kis októberi forradalom. Na jó, Garai Gábor egy ünnepi vezércikk ötletét tördelte szonetté. De mit jelent – csak hogy az „elképzelem” szóba kapaszkodjam –, ha egy másik költő egy másik történelmi személyiséget képzel el, aki „indul Temesvárra süllyedni jeltelen”. Pedig Illyés Gyula verse, a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon jelentős vers. Az életkornak itt már semmi szerepe nincs. Ötszáz év távlatából harminc év vagy hetvenöt –tök mindegy.

A politikai vers alapjául szolgáló történelmi esemény, történelmi helyzet lassanként feledésbe merül. Történeti ismeretek nélkül sok politikai verssel nem tudunk mit kezdeni, pedig a líra nem arra való, hogy számon kérje rajtunk a történelem érettségit. De a felejtésnél is súlyosabb veszély, hogy fenntartásaink alakulnak ki a költő szemléletével kapcsolatban. Horváth János nyomán közhelyszámba megy Petőfi szerepjátszásáról beszélni. Persze azt a víziót, hogy „S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak”, nem volna illő szerepjátszásnak minősíteni, minthogy ezt Petőfi többé-kevésbé megvalósította, ha nem is olyan romantikus csataképi helyzetben, ahogy a versben leírja. De már azt a másik álmát, hogy „Lantom s kardom kezembül eldobom / A hóhérságot majd én folytatom” – jobb nem szó szerint venni. Így is elég bajos megbékélni a verssel (Akasszátok fel a királyokat!), hisz a kezdő sor, a „Lamberg szivében kés”, a lincsbíráskodást ünnepli. Ráadásul Kolosy György (a Kolosy tér névadója) halálos kardcsapása rengeteget ártott a forradalom ügyének. De olykor nehéz megbékélni József Attila kommunista korszakának némely versével, bármilyen gyönyörű képekbe öltözteti is a költő a marxizmus katekizmusát. Kisbali Lászlóval és Mink Andrással folytatott beszélgetéssorozatában Petri a magyar költészet hét politikai versét elemzi, köztük van József Attila szonettciklusa, a Hazám is. „Szövőlány cukros ételekről / álmodik, nem tud kartelekről” – a kartellrendszer bírálata a korabeli, jórészt jobboldali publicisztika visszatérő témája volt. Teljes joggal: a védővámok és a kartellek – ahogy Ungváry Krisztián írja A Horthy-rendszer mérlege című könyvében – a piaci árakat Magyarországon húsz százalékkal tartották a világpiaci árak fölött. Csakhogy a rendszer felszámolása nyomán, teszi hozzá Ungváry, munkahelyek ezrei szűntek volna meg. Vajon meg lehet-e ítélni egy ilyen összetett gazdasági és politikai kérdést egy versben? Meg kell vallanom, a fenntartásaim még egy olyan szent versre is kiterjednek, mint a Nem tudhatom. Két munkaszolgálat között, 1944-ben Radnóti Miklós a tájban csupán térképet, pusztítandó vasutat látó pilótával szemben a dolgáért remegő szántóvetőre, a piros zászlós bakterre gondol. De úgy hiszem, az érzések, hogy úgy mondjam, „normális” kétarcúságát Vas István szintén ’44-es, Ugyanaz című verse fejezte ki hitelesen: „Én pedig várom, jön-e a tatár, / Ki megment az SS-től, / S nem bánt, ha hull a bomba, bár / Az én Budapestem füstöl”.

E fenntartások háttere előtt szeretném elmondani, miért hiteles, miért egyedülálló Petri György politikai költészete. Petri jelentkezésének első pillanatától kezdve politikai költő volt, de nem lángoszlop, nem egész népe tanítója vagy a nemzet szószólója, hogy egy szuszra felsoroljam a politikai költő hagyományos szerepeit. Nem is akart az lenni, és nem is várta el tőle senki, hogy az legyen. Kisbali László kérdésére azt válaszolta, „én nem az ellenzék bárdja voltam”, és ezt sokan úgy értelmezték, mintha elhatárolódott volna a 80-as évek ellenzékétől, sőt a politikai költő szerepétől is. Pedig ugyanennek az interjúnak a következő mondatában azt mondja, részvétele a régi Beszélőben „morális kényszeren alapult”.

1968-ban kritikát írtam Vas István önéletrajzáról, ettől kezdve Vas rendszeresen megajándékozott megjelenő könyvei dedikált példányával. 1970-ben kerültem kapcsolatba azzal a laza, de nyilvánvalóan összetartozó, rendszerkritikus értelmiségi körrel, amelyet akkoriban hol Lukács-óvodának, hol – a nyugat-európai újbaloldal mintájára – egyszerűen és egyszerűsítve újbaloldalnak neveztek. Idetartozott Petri is. Vas nem kedvelte ezt a csoportot, ez távolította el Petritől is, akit a Költők egymás közt című antológiában ő mutatott be az olvasóknak. Önarckép című kötetét 1975márciusában hosszabb levélben köszöntem meg, ez adott rá alkalmat, hogy mintegy brosúraszerűen védelmembe vegyem a körünket. Hadd idézzek, kissé rövidítve, néhány sort a levélből: Ennek az újbaloldaliságnak, írtam, „az újszerűsége éppen abban áll, hogy nem várja a jövőtől a Krisztus országának az eljövetelét és az emberiség igazi történetének a kezdetét sem. Perspektívája és baloldalisága voltaképpen követelményrendszer (… hivatása) inkább az, hogy a jelen kritikájához nyújtson elméleti alapot, mint hogy program legyen a felettébb szkeptikusan szemlélt jövő számára (…) Belső ellentmondása, hogy radikalizmusa áldozatokat követelhet, de követelését semmiféle messianisztikus hittel, semmiféle megváltásígérettel nem egyenlíti ki. Kérdés, lehet-e hősi halált halni, nem egy új világért, hanem a szakszervezeti jogok alkotmányos bővítéséért?” Ez a kérdés a levél megírása idején szónokinak, távolságteremtőnek tetszett, de hat évvel később, 1981 decemberében, a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom elfojtására eldördült lengyelországi sortüzek azt bizonyították, hogy a válasz: igen. (A levél Vas István halála után egy kései kommentárral együtt megjelent a Holmi 1992. évi 4. számában, majd pedig az Óda az észhez című, Réz Pál szerkesztette Vas-emlékkönyvben.) Magyarországon ezekben a napokban készült el a szamizdat Beszélő első száma. „Nem tudok róla, hogy Petri bármi mást olyan üzemszerű rendszerességgel csinált volna,mint az illegális Beszélőt – írta Kis János A szabadság hagyománya című, fentebb már idézett interjúkötet utószavában.

– Egy-egy szünettől eltekintve kilenc éven át hétről hétre megjelent a szerkesztőségi üléseken: az elsők között érkezett (amikor beléptem a szobába, ő gyakran már ott ült fölbontott palack mellett, dohányfüstbe burkolózva), és az utolsókkal távozott.” Ugyanez az utószó tisztázza, hogy Petri nem egyszerűen munkatársa volt a Beszélőnek, de „döntő szava” volt a létrejöttében is. Aktív munkatársa maradt a Beszélőnek akkor is, amikor a szamizdatkorszak elmúltával, 1990 januárjától az hetilapként jelent meg. Nem azért nem volt az ellenzék bárdja, mert valójában nem is volt politikai költő, vagy mert őrizte különállását, hanem azért, mert közte és a Beszélő köre között teljes volt az egyetértés abban, hogy korunkban a politikai költő nem vezére és nem dalnoka a közösségnek.

Mire a Beszélő kiadásának az előkészítése megkezdődött, az a rendszerkritikus értelmiségi kör, amelyről 1975-ben Vas Istvánnak írtam, eredeti formájában már nem létezett. Vezetői időközben túlléptek a marxi hagyományon, a szocializmus marxi perspektívája helyét átvette az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, a demokrácia ügye. De ettől az 1975-ös leírás még inkább igazzá vált. A hajdani értelmiségi szubkultúrából, társadalomkritikus szociológusokból, nonkonformista vallási közösségekből kifejlődött demokratikus ellenzék a fennálló rendszer radikális ellenzéke volt, de nem ígérte sem azt, hogy a létező szocializmust felváltja majd az igazi szocializmus, sem azt, hogy az új magyar önépítés a földre varázsolja a magasban lebegő hazát. Még csak a rendszer megváltoztatására sem hívott fel – ezt a célt 1988 előtt nem tartotta reálisnak. Ehelyett az állampárt mindenre kiterjedő hatalmának alkotmányos korlátozását kívánta, törvényekkel biztosított szakszervezeti jogokat javasolt, szabályozott szabadságot a vállalkozás és a verseny számára, és jogokat a kisebbségeknek Magyarország határain belül és a határokon túl.

Petri költészete egyanyagú. Az első kötetében megjelent vers, a Kizsarolt nevetséges életünket éppúgy a hazugságok, a kis megalkuvások, a „létezéstechnika” kíméletlen elutasításáról szól, mint a szamizdatkorszak egyik nagy verse, az Élektra: „Színarany / hazugságként tündököl a Nap is / fölöttünk”. Korai versében húsz évvel a bekövetkezte előtt leírta a rendszer bedőlésének, implóziójának folyamatát: „A belülről megőrölt, / a magát csalva másokat csaló, / a látszattal terrorizáló / hang nélkül összeomlott” (Összeomlás), s a demokrácia kezdő óráiban mindenkinél hamarabb vette észre, hogyan kúsznak elő a „nem egészen úgy volt” új hazugságával a repedésekből „a tányérnyalók, a tényárnyalók” (Kívül). Amikor az ellenzék bárdja lehetett volna, nem győzelmi lakomáról ábrándozott, de nem is lángsírról, hanem arról, hogy a honvédmenhely „poloskamentes vaságyán” „büszkén mélázva” pöfékeli majd a „hálás haza csikk adományait”. Nagy költő volt, az első két kötete idején, a szamizdatkorszakban és élete utolsó tíz évében is. Szemlélete együtt alakult a hatvanas-hetvenes évek társadalomkritikus értelmisége, a szamizdatkészítők meg a kilencvenes évek megdöbbent és a gyakorlati politikától mind távolabb húzódó demokratái világképével. A jelen radikális elutasítása gunyoros, rezignált jövőképpel ötvöződött. Politikai költőként talán ezért is tévedett kevesebbet, mint a klasszikus elődök, akiknek fentebb felidézett verseit különösen kedvelte.

De azért tévedett. „Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak” – írta A felismerés című versében. Ma már tudjuk, nem múlt ki, feltámadott. Azt is írta ugyanebben a versben: „propellerkapitány / voltam a történelem egyik helyi járatán”. Nem igaz, admirális volt egy világtenger csatahajóján.

Csak a világtengerből lett időközben ököritató.

(Elhangzott a Petri György születésének hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett konferencián, 2013. december 20-án.)

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.