Karitatív tevékenységként azt kérem jövőre a Jézuskától, hogy tartson sok rászoruló magyar embernek kurzust: a Hogyan kell adni? témában szóba jöhető praktikák sokakra hatnának építőleg. 

Személyes karácsonykampányom rengeteg váratlan felismeréssel járt ugyanis, de közös volt bennük, hogy segítettek rácsodálkozni a gondolkodás, az empátia és a tolerancia mélységes hiányára.

November közepén a karácsonyi készülődésnek már a boltokban megjelenő karácsonyfák adták a biztos jelét. Onnan vettem észre a szeretet ünnepének közeledtét, hogy egyre többször szembesülhettem az éhező gyermekek létezésével. Karácsony körül még azok is a zászlajukra tűzik a megsegítésüket, akik év közben nem jeleskednek a társadalmi felelősségvállalásban. Ez lehet az oka, hogy az utcán, az üzletekben, pláne a politikai kampányszólamok között is lépten-nyomon hivatkozási alap lesz a nyomor. Hiteles és ez ügyben éppen hogy deficites közszereplők és szervezetek is apellálnak ilyenkor a jóérzésre.

Aztán landolt a postaládámban az egyik, kifejezetten szegény gyermekek élelmezésével foglalkozó alapítvány támogatást kérő levele, benne a szokásos csekkel. Miközben eltettem az utalnivalók közé – nem szeretem, ha az adományomból egy bármekkora összeg a csekk miatt végül a postánál landol –, azon tűnődtem, hogy a nemes célra gyűjtő alapítvány mai árak mellett hány levelet és csekket ad fel fölöslegesen annak érdekében, hogy beérkezzen valamennyi adomány. Bizonyára évről évre egyre többet, de erről csak sejtéseim vannak. De hogy a levél- és csekkfeladásért egy állami céget tömünk pénzzel, miközben nem utolsósorban az állam hibája is, hogy éhező gyermekek egyáltalán léteznek, és így az ilyen alapítványoknak létjogosultságuk van ma Magyarországon – ez azért külön pikáns.

Zavaróvá akkor válik a dolog, amikor szinte ugyanekkor egy kereskedelmi csatornán, társadalmi célú hirdetésben – értsd: legalábbis részben bizonyosan közpénzből fizetett módon – a napi háromszori étkezés élettani fontosságára hívják fel a figyelmet. Bizonyára egyéni pech, hogy a két jelenséggel való találkozás túl gyorsan követte egymást, így először az jutott eszembe, micsoda nyomorult világ ez. A jelző aztán őrültre módosult, pontosan akkor, amikor Balog miniszter úr Hilton-béli fogadásáról értesültem, amelyen a Református Szeretszolgálat közreműködésével calvadosos csirke képében mutatta meg a luxust hátrányos helyzetű kisgyerkőcöknek.

De én voltam a hibás, mert végül bemerészkedtem a karácsonyt közvetlenül megelőző tülekedésbe magam is. Ott aztán az egyen ajándékokért folyó hajszát látva megállapítottam: tonnákban mérhetők azon nem is filléres tárgyak, amelyek láttán az ajándékozott még akkor sem érezhet örömet, ha jó szívvel adták őket, ilyenformán pedig azonnal eltűnnek a háztartások süllyesztőjében. Ha e merő fölöslegesség értékét is megbecsülnénk, hamar kisülne: összemérhető azzal a pénzösszeggel, amelyből jól lehetne lakatni az éhező gyermekeket. De adni is tudni kell.