Schmitt és az ér(d)em
Az SMS-ben, más források szerint egyszerűen csak képeslapon kijelölt egykori államfő gyorsan foszló emlékét immár nem őrzi az önkezűleg alapított és önmagáról elnevezett kitüntetés: Áder János köztársa sági elnök – a jogfolytonos európai demokráciákban alighanem példátlan módon – fogta magát, és eltörölte a Schmitt-érdemérmet (hogy visszamenőleg-e, azt még nem tudjuk).
A konszolidációra, azaz túlélésre játszó hatalom valószínűleg magát Schmitt Pált meg ennek a szégyenben fogant rendszernek a többi vállalhatatlan szálláscsinálóját is szívesen kiretusálná, ám jobb, ha idejében szólunk: ez bizonyosan nem fog menni. Ha az összes cinkost, társtettest és bűnsegédet szeretnék elhagyni a korszak történelemkönyveiből, akkor végül ki kerül a kötetbe? Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a búcsúban lőtt teológiai doktorijával? Harrach Péter, aki a kormányfő stadionjaiba küldené gyógyulni a betegeket? Balogh József? (Akkor inkább szegény vak komondor!) A trafikokat olyan jól elintéző Lázár János? Az alkotmányellenes alaptörvényt az ellenzék és a társadalmi szervezetek kérlelése ellenére csont nélkül aláíró Áder János? Orbán Viktor, aki, ha kedve úgy hozza, egyedi határozattal is hajlandó tolni még néhány uniós tízmilliárdot az egykori kollégiumi társaknak?
Esetleg a tíz perce összehegesztett, ismeretlen tartalmú törvényjavaslatokat is töprengés nélkül megszavazó kétharmados frakció?
Marad egyáltalán egyetlen név is a papíron, amikor majd valaki, akiben pislákol szikrája a morális tartásnak és a lelkiismeretnek, elkezdi lehúzni a listáról mindazokat, akik lehetetlenné teszik, hogy az utókor csak a szépre emlékezzen a nemzeti együttműködés előttünk felépült rendszeréből?
Nem marad utánuk semmi – és mégis mennyi minden.